Bár háttal ült nekem, látszott rajta, hogy remekül szórakozik. Ő is, meg a mellette ülő nő is. Egy nappal korábban a Barokk Fesztiválzenekar koncertjén pár sorral előttem ültek, de akkor kitűntek a közönség soraiból felszabadult viselkedésükkel. Ősz haja volt mindkettőnek, laza, sportos, de elegáns ruhát viseltek, frizurájukból, az általuk viselt kiegészítőkből – bőrből és fából készült karkötőkből, bizsukból –, a nő csipkés legyezőjéből arra következtettem, hogy valami művészféle nagyvárosi szellemi foglalkozásúak lehetnek. De a látszat csalhat. Miként az előítéletek is. A nő figyelmesen hallgatta a zenét, időnként telefonján a műsorhoz kapcsolódó információkat keresett. A férfi elmélyülten, áhítattal fülelt, olykor ritmusra bólogatott, máskor latinos temperamentumának engedve egész teste átvette a zene lüktetését, olykor diszkréten vezényelt, s tetszését, elismerését kézfelemeléssel jelezte a muzsikusoknak. A Codex együttes műsora végén közös éneklésre hívta a közönséget, az Arany János szerezte bordal szövegét bemenetkor mindenkinek kezébe adták a szervezők. Az előttem ülő férfi igyekezett minél pontosabban kiolvasni az archaikus magyar szöveget, holott addig románul beszélt.

Nem tudom, kik lehettek, nem is fontos. Lehettek szakmabeliek, muzsikusok, de lehettek akár fesztiválozók is. A közönség soraiban mindenféle embert láthattam, időseket és fiatalokat egyaránt. Valamennyiüket a zene, a régizene mint műfaj szeretete hozta össze. Az idősebbeket talán még a régi koncertek varázsa, a nyolcvanas évek tiltott gyümölcsének íze, a tovaszállt ifjúság emléke is becsalogatta a Mikó-vár udvarára, a színház vagy a mozi nézőterére vagy a Szent Ágoston-, illetve a református templom puritán fehérségű falai közé. De mindenekelőtt a zene varázsa vonzotta a közönséget. S bárkivel szóba elegyedtem, elégedett volt a hallottakkal, úgy érezte, egy ideig pozitív élményekkel töltődött fel, s ezt az érzést a tömegsporttá terebélyesedett, rendszeresített előadáskezdés sem tudta elfedni, beárnyékolni. A sok fiatal jelenléte jelezte számomra, hogy a régizene érdekli, megérinti őket, nem kell lemondóan és lesajnálóan legyinteni, mikor más műfajú zenét hallgatnak. Nem a stílus, nem a műfaj, nem a hangerő, hanem a minőség számít, és nagyon sokan értékelik a minőségi zenét, általában a minőségi kultúrát. A nézőtéren körülnézve, vagy a koncertek után a kijáratnál mindenféle-fajta embert lehetett látni, a kopasztól a rasztáig, a tetoválttól a jól fésültig, a sportostól az elegánsig, különböző életkorúakat, különbözőképpen öltözötteket, csendeseket és harsányabbakat egyaránt. Még románul beszélő, lazán elegáns párt is: s bár háttal ültek nekem, látszott rajtuk, hogy remekül szórakoznak.