„A jókívánság a civilizált embernek többnyire üres szó, a régi embernek szinte varázserejű érték lehetett, amit szívesen viszonzott tőle telhetően” – hangzott el Kodály Zoltán gondolata a múlt héten egy sajtótájékoztatón. Nem ismertem ezt az idézetet, azonnal megfogott. Talán azért, mert pontosan megfogalmazza mindazt, amit egy ideje gondolok a jókívánságokról és bizonyos ünneplésekről. Ráadásul különösen aktuális ezekben a hónapokban, amikor egymást érik a kortárstalálkozók, esküvők, keresztelők, elsőáldozások és ballagások. Ilyenkor jókívánságoktól hangosak az iskolaudvarok, a templomkertek, a vendéglátóhelyek, a kívánságműsorok, és persze – nehogy kimaradjon – a közösségi média is. Ezzel önmagában nincs semmi baj. Ki ne vágyna szeretetre, figyelemre, megbecsülésre, vagy akár csak néhány kedves szóra? Ridegülő, zűrzavaros világunkban valóban sokat jelenthet egy ölelés, egy baráti vállveregetés, egy elismerő szó vagy biztatás. Ha pedig őszinte, annak felbecsülhetetlen az értéke.

Csakhogy kirakatvilágunkban itt válik különösen érvényessé Kodály gondolata. Mert amikor jókívánságainkkal, virtuális rózsacsokrokkal, ünnepi fotókkal és videókkal árasztjuk el a közösségi médiát, akkor sokszor már nem az ünnepeltről szól a történet, hanem rólunk, és arról, hogy megmutassuk, mi is ott voltunk, mi is felköszöntöttük, mi is megszerveztük… Amikor a meglepetés elsősorban azért készül, hogy legyen mit feltölteni az internetre, amikor a pirostarka tehén árát visszük ajándékba csak azért, mert „így szokás”, vagy amikor azért rendezünk flancos ünnepséget, mert másoknak is ilyen volt, akkor a jókívánság lassan elveszíti valódi tartalmát. Nem szeretet marad, hanem megfelelési kényszer és képmutatás.

Különösen lelombozónak tartom, amikor a családtagok, rokonok, ismerősök mind elérhető távolságban vannak, mégis inkább megkérnek valakit, hogy adjon át egy ajándékot, mondjon pár szót helyettük – és lehetőleg készítsen róla videót is. Vajon az ünnepeltnek nem esne jobban, ha személyesen keresnék fel? Ha leülnének mellé néhány percre, mondanának két őszinte mondatot, kezet fognának vele, megölelnék, s aztán menne tovább az élet? Gyakran éppen a hétköznapi gesztusok hiányoznak, amelyek pedig többet érnének minden látványos ünneplésnél.

S amúgy is, a legmeghittebb családi pillanatokat miért kell a világ lássa? Miért lett természetes, hogy minden érzést, minden könnycseppet, minden ajándékot és minden ölelést azonnal dokumentálni kell? Sokszor mondom, írom, hogy közmondásaink és szólásaink közhelyesek, de a józan paraszti észt iránymutatóként hordozzák. Ezúttal is: gyöngyöt nem szórunk a disznók elé. Hamis gyöngyökre pedig nincs szükség.

„(…) a régi embernek szinte varázserejű érték lehetett, amit szívesen viszonzott tőle telhetően.”  Talán azért, mert a jókívánság mögött valódi jelenlét, valódi kapcsolat és valódi figyelem állt. Érintőképernyős, okos világunkban egyre gyakrabban feledkezünk meg ezekről az egyszerű emberi dolgokról. Lehet, hogy ma inkább kevesebb kirakatra és több valódi jelenlétre lenne szükségünk, mert a legfontosabb emberi gesztusok, a legkülönlegesebb pillanatok sokszor éppen azok, amelyek nem kerülnek a közösségi médiába