Itt van ez az RMDSZ-es javaslat a gyermekpénz átalakításáról. Napok óta forgatom a fejemben, hogy milyen hatása lenne, ha bevezetnék a 3–18 éves kor közötti gyermekeket nevelő családokban havonta várt juttatás felosztását, és mindössze 100 lej járna alanyi jogon, vagyis ezzel az összeggel számolhatnának az érintettek biztosan. A fennmaradó rész – jelenleg 192 lej, de ezt az állam kipótolná még 50 lejjel – valamiféle jelenléti ösztöndíjjá „lényegülne át”, amit csak a rendszeresen napközibe, iskolába járó gyermek után utalnának, és csupán akkor, ha annak a magaviselete is hibátlan (elemiben kiváló, felsőbb osztályokban tízes).

A törvénykezdeményezés az iskolaelhagyást szeretné csökkenteni (amelynek aránya valóban ijesztő), növelné a családi felelősségvállalást, tulajdonképpen anyagilag is „érdekeltté” tenné a családokat, hogy márpedig rendszeresen küldjék iskolába gyermekeiket. Sőt, ha több pénzt akarnak, tegyenek arról is, hogy a csemete ne kövessen el olyan kihágást, amit a magaviseleti jegye bánna.
Csakhogy a korai iskolaelhagyásnak komplex okai vannak: szegénység, szétszakadó, diszfunkcionális családok, a szülők alacsony iskolai végzettsége, nem felismert vagy kezeletlen tanulási nehézségek, tartós lemaradás és kudarc, bántalmazó iskolai légkör, motivációvesztés, kortárskapcsolati nehézségek, vonzó jövőkép hiánya és egyáltalán, a hazai szociálpolitika és oktatásügy rendszerszintű problémái. Beavatkozásra égető szükség van, mert a jelenség újratermeli önmagát, a tanulatlan, képzetlen tömegek pedig további gazdasági, társadalmi terheket gerjesztenek. De borítékolható, hogy egy ilyen javaslat nem tesz csodát. 

Tény, hogy a szülők felelőssége gyermekük tanulásának biztosítása és támogatása, de vajon sokan miért nem képesek ellátni ezt a feladatot? Mi lesz azokkal a családokkal, akik az eddigi gyenge, alig 200 lej helyett csak százat kapnak majd? A nagyobb juttatásért meg kell várni a tanév végét, amikor kiderül a magaviseleti jegy? Rendben van az, hogy oszlik a felelősség, rátoljuk a kiskorú gyermekre, hogy ő lesz a hibás, ha a család elesik a segélytől? Kit büntetünk és miért? Tényleg ő lesz a hibás? Ő, aki esetleg tanulási zavarokkal küzd, ADHD-s, autizmus spektrumzavarral él, vagy egyszerűen olyan közegből jön, ahol az agresszió mindennapos, az indulatkezelés ismeretlen? Ő, aki esetleg éhes, és nincs tornacipője? Ő, akit az iskola képtelen támogatni, mert rugalmatlan és kirekesztő a légkör, nincs elégséges szakember, nincs fejlesztő, nincs pszichológus, mert nincs keret ezek alkalmazására?

És a pedagógus? Legyen ő a felelős, ha beírja a hiányzásokat, netán levonja a gyermek magaviseleti jegyét? Milyen lavinát, konfliktussorozatot indíthat el, ha elfogadják a törvénytervezetet? Csak remélni tudom, hogy törvényhozóink is végigpörgetik ezeket a kérdéseket szavazás előtt… 

A korai iskolaelhagyás – mint láthattuk – nem csak pénzkérdés, de tulajdonképpen mégis pénzkérdés. Csak másképp. Egy valóban támogató, gyors, hatékony és szakszerű beavatkozásokra kész intézményrendszer működtetése bizony pénzbe kerül. Sokba. De csak egy erős szociális háló képes kifogni a családokat, amelyek képtelenek biztosítani gyermekeik iskoláztatását. A gyermekpénzes machinációk helyett a családok, az iskolák, a gyermekvédelmi hatóságok, a rendőrség és önkormányzatok illetékes osztályai, az egészségügy közti együttműködés erősítésére lenne szükség, hogy egyetlen gyermek se essen ki a rendszerből és egyetlen hátrányos helyzetű család se maradjon magára.

Azokban az országokban, ahol sikerült csökkenteni a kimaradók számát, az iskolákban nem a hiányzást büntetik elsősorban, hanem megpróbálják megérteni az okát. És pontosan ennek a gyakorlatnak mond ellent ez a bizonyos javaslat. Az iskolaelhagyás csökkentésére az egyik legtöbbet idézett európai példa a holland modell. Ott a tanintézetek, az önkormányzatok és a szociális szolgálatok közösen dolgoznak, ha pedig egy tanulónál megjelenik a lemorzsolódás veszélye, még a kilépés előtt személyre szabott támogatást kap: mentorálást, pályaorientációt, szociális segítséget vagy munkaerőpiaci átmeneti támogatást. A hangsúly a korai beavatkozáson, és egyáltalán nem az anyagiak elvonásán, a büntetésen van. És működik.