Medve jelenlétére figyelmeztették a csíkszenttamási, a firtosilázi, az ivómezejei, szépvízi és a csíkszentmiklósi lakosságot. Történt mindez huszonnégy óra leforgása alatt – közölte lapunkkal a Hargita Megyei Katasztrófavédelmi Felügyelőség. Már-már mindenki csak legyint a figyelmeztetésre. Akinek még be van kapcsolva a telefonján a RO-Alert rendszer, az is inkább csak zsörtölődik, hogy éjjel-nappal megszólal a riasztás, vagy egyeseknek csak arra szolgál, hogy megtudják, hol jár a medve és odasiessenek. Nem gondolunk arra, hogy ha a medve hozzájuk csap, akár örök sérülést is szenvedhetnek. És már tényleg unalmas a medvékről szólni, beszélni. Az igazi hír az lenne, ha ugyancsak huszonnégy óra alatt nem járna be a medve a megye egy-egy településére. A nagyvad már nem az országunk büszkesége, annál inkább szégyene. Szégyen, hogy a külföldről érkező turistákat medvék riogatják a népszerű kirándulóhelyeken. Szégyen a transzfogarasi úton történt tragédia. Szégyen, hogy a több ezer embert megszólító csíksomlyói búcsú vagy éppen a néhány napja bemutatott István, a király koncert előtt medvehajtást kellett szervezni. Szégyen, hogy településeinken sem vagyunk biztonságban. És az már több mint szégyen, hogy újabban a deficitcsökkentéssel való nagy elfoglaltságban a medvetéma továbbra is csak akkor kerül napirendre, ha már bekövetkezett a tragédia. 

Hasonló a kóbor kutyák helyzete is, és nemcsak a megyénkben. Bár vannak próbálkozások a probléma rendezésére, a bürokrácia, a pénzhiány és olykor a nemtörődömség lassan ellehetetleníti a valódi intézkedéseket. Nemrégiben egy rádiós műsorban hangzott el, hogy a hamarosan kezdődő új tanévben a szomszédos megye egyik településén a kutyatámadások miatt már a nagyobb gyermekeket sem merik egyedül iskolába engedni. A település polgármestere bürokráciára és pénzhiányra hivatkozik.
Miközben a medvék és a kóbor kutyák diktálják a szabályokat, mi szépen sorban próbálunk alkalmazkodni: a természetbe már csak sokadmagunkkal merészkedünk; éjjel, ha nem is félve, de körültekintően megyünk haza; gyermekeket kísérünk iskolába; elfogadjuk a RO-Alert idegesítő hangját, és közben a bürokrácia gépezete lassan körénk fonja a mindennapokat. Addig is marad a félelem, az óvatosság és a morfondírozás: mikor lesz normális, biztonságos élet, ahol az állatok nem a hírek főszereplői, és a szabályok nem ellenük szólnak?
És hogy minden tökéletesen összeálljon: a kormány deficitcsökkentő intézkedései miatt a pénztárcánk egyre vékonyabb lesz, és továbbra is a településekhez közeli kukoricásokban ólálkodnak a medvék, fényes nappal ránk támadnak a kóbor kutyák. Így formálódik az őszi székelyföldi túlélés háromszereplős drámája: félelem, bürokrácia és elszegényedés. 
Bár lehet némi szórakoztató is abban, ha a hosszú őszi és téli estéken társasjátékozás helyett a kiadásainkat számolgatjuk, kreativitásunkat pedig arra fordítjuk, hogy kijöjjünk a szűkös keretből. Szóval van tempó, csak tudjunk lépést tartani. Vajon mit kéne tennünk ahhoz, hogy nehogy úgy járjunk, mint a székely bácsi, amikor lekési a vonatot? „Eredj-eredj, a jegy úgyis nálam van!”. Egy következő választáson azt mondjuk: minek menjek, úgyis úgy döntenek, ahogy akarnak?