Hétfő este egy keleti zenés-táncos kulturális műsor nézőterére csöppentem. Indonéz, bangladesi, indiai táncokat és dalokat mutattak be ázsiai tanulmányokat folytató diákok. Egészen újszerű, tanulságos tapasztalat volt, és mélyen elgondolkodtatott a „keleti” gyűjtőnév egyszerűsítő, sztereotípiákból és tájékozatlanságból összeeszkábált jelentésén. Hiszen a „kelet” sokkal kiterjedtebb, mint a mi kis Európánk, így a kultúra is legalább annyiféle, mint itt. 
Mikor egy másik nemzetről beszélünk, automatikusan szimbólumokká próbáljuk sűríteni az identitást: a kínai pálcika és rizs, az olasz pizza és Ferrari, a román cujka és puliszka stb. Ha egy külfölditől azt kérnénk, hogy írjon körül egy magyart, nyomban ugyanezt tenné. Kürtőskalács, gulyás, pálinka, Rubik-kocka. 

De tulajdonképpen mi a magyar nemzet?  
Akadémiai diskurzusoktól pohárfoltos kocsmaasztalokig tart a vita erről. Az a magyar, akinek a magyar az anyanyelve. Vagy aki magáénak tudja a magyar kultúrát. De mi van a kétnyelvűekkel? A magyar–amerikai sztárokkal, akikről mindig elmondjuk. hogy „a miénk”? Ha meg a kultúrát vesszük, a kultúrának melyik része számít bele? Szó mi szó, mind ismerünk olyat, aki nem nevezhető éppen a magas műveltség szerelmesének. Akkor ő kevésbé magyar? 
Nincsen konszenzussal elfogadott válasz. Éppen ezért is nagyon jellemző, hogy külföldiekhez hasonlóan mi is jelképekké redukáljuk saját nemzetünket. Úgy vélem, kifejezetten igaz ez a székely világra: magyarországiak és erdélyiek is előszeretettel hangoztatják, hogy mi itt székely ruhában isszuk a pálinkát, közben reggeltől estig csavaros észjárásunkat tréningezzük bajuszpödréssel. A különböző platformok és a felületes tájékozódás olyan jól elültették a hagyományőrző, kalapos székely képét a köztudatban, hogy velem egykorú magyarországiak döbbennek meg, mikor megtudják, hogy nálunk van áram és aszfaltozott út. 
Úgy gondolom, részben politikai, részben gazdasági és kulturális felelőtlenség vezetett a székely identitás kommercializálódásához. Ez pedig hiteltelenebbé teszi az autentikus értékeinket, és közben a gondolkodást is megnehezíti arról, hogy kik vagyunk, hol tartunk, és merre menjünk tovább.
Persze, a szimbólumok használata hasznos tud lenni. Október 23-a is az. A tragikus gyászba fulladt forradalmat azért tekintjük ünnepnek, mert egy olyan pillanat jelképe, amikor egységként képviseltünk közös érdeket. A közösségvállalást ünnepeljük tehát. 
Úgy gondolom, ha nem akarjuk ezt a dátumot idővel monoton iskolai szónoklatok kísértő emlékévé kicsinyíteni, akkor óvatosan kell bánnunk vele. 1956. október 23-án egy nemzet állt ki a szuverenitásáért. A megemlékezés apropóján arról kellene beszélni, hogy melyek azok az értékek, amelyekért egységként léphetünk fel ma. 
Nem valami ellen, hanem valami mellett. 
Én nem szeretem a szalonnát, nem szelídítek medvét és nem hordok pendelyt. De ez nem jelenti azt, hogy „kevésbé magyar” akarok lenni. Ahogy szerintem azok sem, aki külföldre költöznek vagy más nemzetiségű párt választanak. Egész történelmünk során az segített megtartani a kultúránkat, hogy alkalmazkodni tudtunk: nomádokként a változó környezethez, Európa latin-szláv világában a nyugati, keresztény eszmékhez. Soha nem a hagyományok görcsös konzerválása, hanem mindig azok újraértelmezése vitt előre. A hagyomány, amit óvnunk kell tehát, az maga a megújulásra való képesség. Ez az, ami veszélybe kerül, ha hagyjuk, hogy a magunkról való gondolkodást a pörkölt és a szürkemarha uralja.
A pörkölt is finom, a szürkemarha is szép, de magyarként akkor tudunk nemzet maradni, ha külsőségek helyett igazi értékek mellett állunk ki. A közösségépítés és a megújulás képessége, mondjuk, lehetnének ilyen „mellett”-ek megannyi „ellen” után. Október 23-a jó alkalom lenne rá, hogy ezt elkezdjük.