A kommunista diktatúra áldozataira emlékeztek hétfőn Csíkszereda központjában. Tegnap a székely szabadság napját tartották annak emlékére, hogy 1854-ben ezen a napon végezték ki a két évvel korábbi Habsburg-ellenes székely szervezkedés vezetőit: Török János kollégiumi tanárt, Gálffy Mihály ügyvédet és Horváth Károly földbirtokost, akik az elbukott magyar forradalom és szabadságharc lángját szerették volna újra fellobbantani Marosvásárhelyen. Vasárnap megyeszerte az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékét idézik fel. Népviseletbe öltözött diákok jelennek meg az iskolákban és templomokban, majd a központi tereken és a kultúrházak színpadán énekelnek, szavalnak. Közben azt is látni, hogy a történelmi megemlékezéseken egyre kevesebb az olyan résztvevő, aki nem kötelességből vagy hivatalból, hanem lelkiismeretből van jelen. A hétfői megemlékezésen tudósítóként már-már a szekunder szégyenérzet kerülgetett. Közben azon tűnődtem, mi lehet az oka annak, hogy alig tucatnyian vettek részt a tiszteletadáson. Sorjáztak is a fejemben a logikus vagy logikusnak tűnő magyarázatok: munkaidőben szervezték, a sajtó képviselői is csak „pult alól” értesültek a megemlékezésről és így tovább. Arra is gondoltam azonban, hogy már láttunk példát arra is, amikor jól meghirdetett, munkaszüneti napon vagy a délutáni órákban tartott megemlékezéseken sem tolongtak az emberek. Pedig, ha belegondolunk, szinte mindannyiunk családjában vagy baráti körében akad egy-két olyan személy vagy felmenő, akit a kommunista diktatúra nem kímélt. És 1848-ban, 1956-ban is ott voltak elődeink, akik azért küzdöttek, hogy ma nekünk jobb legyen. Nem volna hát ildomos – ha másért nem, legalább az irántuk tanúsított tiszteletből – jelen lenni egy-egy főhajtáson? Közben azon is töprengek, miként lehetne megszólítani a fiatalokat. Egyáltalán vannak-e próbálkozások arra, hogy ne csupán unalmas történelemleckeként tekintsenek a múlt eseményeire? 

Olykor bármennyire is kevésnek tartom a megemlékezők számát, mégis megértem a távolmaradás okait. A véget nem érőnek tűnő politikai beszédek, a közhelyek, a tettek nélküli szavak és a burkolt kampány előbb-utóbb nem az eredeti céljukat érik el, hanem sokakból éppen az ellenkező hatást váltják ki. Talán éppen ezért kellene újragondolnunk, mit jelent számunkra az emlékezés. Nem pusztán hivatalos beszédeket és kötelező jelenlétet, hanem személyes főhajtást azok előtt, akik szabadságunkért szenvedtek vagy életüket adták. Meggyőződésem, az emlékezet nem a koszorúk számában és nem a protokolláris mondatokban mérhető, hanem abban, hogy mennyire él bennünk mindaz, amit ők képviseltek, vagyis a szabadság iránti vágy, a közösségért vállalt felelősség és a bátorság. Meglátásom szerint, ha ez a belső kapcsolat meggyengül, akkor a megemlékezések könnyen kiüresednek. Ha viszont sikerül újra személyessé tenni őket, akkor talán ismét többen érezzük majd úgy, hogy ott a helyünk egy-egy csendes főhajtáson.