Az 1848-as magyar sajtótörvényt az európai szabadságeszme jelentős lépéseként ünnepelik, ritkán emlegetik azt, hogy sokaknak mégis csalódást okozott, köztük Táncsics Mihálynak (1799–1884) is, pedig őt 1848. március 15-én éppen ez a törvény hozta ki a börtönből, ahová a sajtószabadságért vívott küzdelme miatt került, amikor sajtóvétség, valamint izgatás vádjával elítélték. A pesti nép és a forradalmi ifjúság szabadította ki, olyan kocsiba ültették, amit lovak helyett ők húztak. Táncsics Sajtószabadságról nézetei egy rabnak című munkája szerzői név nélkül Lipcsében jelent meg, de a nyomdász védelmében Párizst írtak a címlapra. Táncsics leleplezte a mindenkori cenzúra igazi célját: a világi hatalom nem a vallást és az erkölcsöt védi, hanem a népet tartja sötétségben, hogy „vele baromként bánhassanak”. Noha Táncsicsot tisztelték, az általa hitt és írásaiban felvázolt utópista szocializmus elve heves ellenállásba ütközött. Annyira, hogy Kossuth be is tiltatta az írásai egy részét, őt magát politikailag elszigetelték és nézeteit megpróbálták nevetségessé tenni. A szabadságharc bukása után nyolc évig rejtőzött a saját házuk alatt kialakított rejtekben. Közben röpiratokban buzdított az ellenállásra, amiért a Bach-rendszer jelképesen ki is végezte. 1860-ban a március 15-i tüntetés szervezéséért tizenöt év börtönre ítélték, 1867-ben szabadult, szinte már teljesen vakon.

„A sajtószabadság legélénkebb korszaka van most. Mily fölséges sajtótörvények!” – írták az 1850 októberében megjelent Pesti Röpivek hetilap első számában áthallásos akasztófahumorral, alább aztán kiderült, hogy a szőlősajtóról, vagyis az őszi szüretről számoltak be. A lapot hamarosan be is tiltották. A bujdosó, rejtőzködő és a cenzúra által betiltott írók álneveken írtak, a közlés gyötrelmes szélmalomharccá vált. 1850-ben többeket felségsértésért és lázadásért halálra ítéltek, köztük például Jósika Miklóst, pedig regénye, az Abafi már híres és olvasott volt Magyarországon és szülőföldjén, Erdélyben is, ám ő soha nem jöhetett haza, regényei a tiltott könyvek listájára kerültek. Ezekben az években az irodalmi élet keserű viták, ellentétek terepe volt. Különböző generációk, világképek, ízlésvilágok fordultak egymással szembe. Nemegyszer idézik Tompa Mihály levelét, aki 1850. október 27-én azt írta Arany Jánosnak, hogy „so­ha nem láttam annyi gazt és szemetet az irodalomban, kivált a költőiben, mint jelenleg van! Mezítlábas kamaszok hancúroznak, honn érezve magukat a jól mívelt téreken.” És ez az a kor, amikor nagy költőink, íróink közadakozásból megjelentetett műveinek címlapján könyvkiadó neve helyett gyakran ez a mondat állt: „Kiadták a barátai.”
Táncsics soha nem adta fel! 1869-ben az Általános Munkásegylet elnökeként alapított újságot, amelynek az Arany Trombita nevet adta. Az újságnév Sárosy Gyula közismert művére utal, aki akkoriban legalább annyira híres volt, mint Petőfi. A forradalom után írt nagy hatású Farsangi dal című versét egyesek Petőfinek tulajdonították, s ez a titokban szájról szájra terjedő elképzelés – azzal együtt, hogy Sárosy hol itt, hol ott bukkant fel álruhákban és hamis iratokkal – csak táplálta a Petőfi alakja körül kialakult legendákat, hogy él és bujkál. Sárosy leghíresebb alkotása, a szabadságharcról szóló népies verses krónika 1849-ben jelent meg Debrecenben: „Ponyvára került Arany Trombita. Az örök Igazság parancsolatjára mondva csinálta Sárosy Gyula.” A szabadságharc igazát hirdető, főként vásárokban félig-meddig dugva, ponyván árult népies krónika hamar politikai röpirattá vált, amelynek egyetlen példányáért is évekig tartó börtön járt. A száműzöttek Lipcsében is kinyomtatták és számos példányát becsempészték Magyarországra, ahol kéziratban is terjedt, másolását öt forintért vállalták pesti ismeretlenek. Annyira közkedvelt volt, hogy a vers mondhatni új ponyvaműfajt teremtett, amikor a nemzet forradalmi olvasmányává magasztosította: „Higgyetek, de kinek? Jól megválasszátok, / Mert a könnyen hívés rajtunk merő átok. / Lássátok, az élet olyan, mint egy ponyva, / Mely [h]istóriákkal van végig bevonva: / Tanulságos verset vesz az ember róla, / Amíg ki nem rántják a ponyvát alóla.”
(Megjegyzés: 2025-ben jelent meg Spiró György Táncsics Mihályról szóló életrajzi regénye, a Padmaly. A padmaly szónak több jelentése van: lehet egy épület legfelsőbb szintjének, a padlásnak része, lehet földbe vájt gödör, lehet egy sír, amelynek az oldalába üreget ástak…)