Mindjárt az elején leszögezem: lakóként, polgárként nagyra értékelem, hogy a városvezetés olyan, apróságoknak tűnő problémákkal is igyekszik hatékonyan és rendszeresen foglalkozni, amelyek itt, ebben a Küküllő-parti városban, amely szereti magát a világ közepének tartani, eddig nem igazán kerültek előtérbe, vagy csak látszatintézkedések történtek, mert a szőnyeg alá söprésen túl több energiát nem igazán öltek bele a megoldásba az illetékesek. 
Varjak, nehezen kezelhető bérlők a szociális lakásokban, medvék, rollerező fiatalok a parkokban, elszabaduló fűtésköltség, szennyezett forrásvizek, gödrök, feltörő szennyvíz, szemét a játszótereken, a hó, az elhanyagolt temetők és hidak mind célkeresztbe kerültek az utóbbi időben. És ebben a mondatban már ott is van, ami mégis zavaró és elgondolkodtató számomra, és ez nem más, mint az a harcias, háborús kifejezésekkel operáló, verbális szinten már-már agresszív és bántalmazó hangvétel, amellyel választott tisztségviselőink beszélnek a manapság olyannyira kedvelt kisvideókban az adott problémáról és annak megoldásáról. Mostanában valahogy minden átkerül „harci síkra”, ahol hadba kell indulni a gazemberek és a károgó méregzöldek ellen, meg kell védeni a lakókat az őket fenyegető áraktól és minden egyébtől, le kell győzni a medvéket, az elektromos rollerrel közlekedőket, azokat, akik nem tudnak viselkedni stb. A szándék jó, a cél is többnyire dicséretes, mert világos és értelmes szabályokra, azok betartására igenis szükség van, de közben csak úgy „képződnek” az ellenség(kép)ek, akiket elutasítani, utálni kell, akiktől félünk, és akikkel bátran szembe szállunk, ha nem mi, akkor a hősies vezetőink.

De könyörgöm, mire jó, hogy harcot vizionálunk oda, ahol – szerencsére – még nincs? Miközben lángol körülöttünk a világ? Mire jó, hogy hajnalban, még sötétben megyünk ki létszámot ellenőrizni és felszólításokat osztogatni a szociálisan hátrányos helyzetű polgártársaink lakóhelyére? Valóban hosszú távú megoldás a fenyegetés (akinek nem tetszik, mennie kell!) és a tiltások tömkelege? Hol vannak az alternatívák, a nevelés, hol marad az adott jelenségek, helyzetek elemzése, okainak feltárása? Mi lesz azzal, akit kilakoltatnak, viszi az agresszióját máshová? Vajon hogyan tudnánk segíteni, hogy be tudja tartani az együttélés szabályait? 
Tényleg megoldás például kitiltani a rollert, kerékpárt, kutyát a parkokból? Helyette nem lehetne a rollerező, bringázó, kutyát sétáltató embertásainkat felelős magatartásra nevelni, érdekeltté tenni a rendben? Mert együtt élünk itt ebben a városban, mint közösség, vannak köztünk rendesebbek és rendbontók, de az hová vezet, ha ellenségként kezdünk tekinteni mindenre és mindenkire, ami és aki zavaró számunkra? Félni és szorongani fogunk? Az egymással és környezetünkkel való békés együttélés eléréséhez a félelemkeltésen és tiltó táblákon túl vajon nincs más út?
A kemény és harcias hangvétel eközben úgy terjed, mint száraz avarban a tűz. Gyűrűzik tovább, termékeny talajra talál ez a viszonyulás, a kisvideók alatt a „kedves” hozzászólók még tovább is fokozzák: büntessék meg, kobozzák el, legyen szégyenfal, írják ki a nevét, hadd lássa mindenki, és gyakran egy jó verést is kilátásba helyeznek. Mert régebb is úgy volt. Hogy legyen rend, ha tetszik, ha nem.
A szégyen, a megalázás, a félelem, a szorongás ritkán épít, de gyakran rombol. A napokban kaptam fel a fejem egy nőnapi előadáson, ahol a jó hangulatba késként vágott bele a szigorú hangon elmondott mondat: kép- és hangfelvételt készíteni TILOS. Elképzeltem ehelyett egy ilyen üzenetet (könnyű volt, mert külföldön láttam, hallottam már hasonlót): „Sok ötletünk, munkánk, energiánk van ebben a darabban, megköszönjük, ha értékeli, és nem készít felvételt. Inkább kérje tőlünk.” Érzik a különbséget? Ez utóbbiban partnernek néznek, kapcsolódás van, és valahogy együttműködésre sarkall. A tiltás és fenyegetés pedig inkább dacot kelt vagy félelmet, elválaszt és degradál. És egyébként is már annyi van belőle, hogy sokszor észre sem vesszük…