Nem létezik rangsor, melynek ne lenne első és utolsó helyezettje. Az első helyezettet rendszerint kiemelik, a sajtóban méltatják teljesítményét, beszélnek róla; az utolsót legfeljebb csak megemlítik a „futottak még” között, azt viszont nem taglalják, miért lett sereghajtó.
Az első helyezett nevére évek múltán is emlékszünk, bekerül az „aranyosak” nagy könyvébe, ha pedig rekorddal győzött, akkor talán évtizedekkel később is emlegetik teljesítményét. Szergej Bubka, Carl Lewis, Pelé, Jaromír Jágr, Bobby Fischer – csak néhány név, amelyekre, meglehet, száz év múlva is emlékezünk majd. Arra viszont, hogy ki lett a nemrég véget ért téli olimpiai játékok 50 kilométeres sífutásában az utolsó, már most nem emlékezünk, igazából a legtöbben nem is tudják. Pedig Tautvydas Strolia teljesítménye a maga nemében óriásinak számít, hiszen a litván sífutó utolsóként zárt ugyan, ám öten nem tudták teljesíteni a távot, hárman pedig nem is vállalták a versenyzést, noha szerepeltek a rajtlistán. Ennek fényében Taudvydas utolsó helyezése nem is olyan rossz. Amúgy a litvánhoz hasonlóan a lekörözöttek listáján volt két magyar és két román sportoló is, igaz, ők picivel Taudvydas előtt síeltek.

Ugyanebben a versenyszámban a dobogót kibérelő norvég trió „szétedzette” magát az elmúlt hat hónapban, minden versenyző mellett legalább tízfős technikai stáb állt. De vajon Taudvydasnak megadatott ugyanez? Egyáltalán volt lehetősége havon edzeni? Ugyanakkora költségvetése volt, mint a három norvégnak? Biztos, hogy nem, ennek fényében az utolsó helyezése nem szégyen, hanem – a körülményeket figyelembe véve – kimagaslónak mondható.
Nem kérdés: az utolsó helyezettnek is vannak érdemei. Lehet, hogy élete első viadalát teljesítette, nem volt versenytapasztalata, korosztályában a legkisebb volt, viszont részt vett, küzdött, célba ért. Ha kellő támogatást kap, akkor második versenyén talán már nem lesz utolsó, és ahogy tapasztalata egyre nagyobb, úgy a táblázaton is feljebb kúszik, akár a csúcsig. Ám az első utolsó helyezés derékba törhet egy karriert, amennyiben elmaradnak a biztató szavak, a támogatás, vagy olyan negatív, lenéző véleményezést kap, mint néhány román vagy magyar színekben szereplő sportoló az idei téli olimpián.
Julia Sauter műkorcsolyázó teljesítménye számomra kiemelkedő, hiszen olyan sportágban képviselte Romániát, amelynek az olimpia rajtja előtt néhány nappal lett szakági szövetsége. A Németországban született hölgy román edzőinek köszönhetően döntött úgy 2013-ban, hogy Romániát képviseli minden eseményen. Azóta vébén zárt a legjobb húsz között, Eb-n pedig tavaly a hetedik lett. Nem sokat edz Romániában, ám büszkén képviseli az országot. Megszólták, hogy nem tud románul, holott a honosított sportolók zöme nem beszéli a befogadó ország nyelvét. Ahogy az orosz műkorcsolyázók sem tudnak magyarul, sem az orosz, a kanadai, a finn, a német hokisok románul, akik éppen a Divízió I/B csoportos vébére készülnek a romániai válogatottal. Nekik elnézzük, miként néhány román válogatott székelyföldi sportolónak is – más kérdés, hogy a nyelvtudás csak hasznukra válna.
Tavaly a Divízió I/A jégkorong-világbajnokságon Románia utolsó lett, ezért indul idén a B csoportban. Pedig az az utolsó hely, az ellenfelek képességeit figyelembe véve, nem volt szégyen. Ahogy az elmúlt hónap utolsó napjaiban zárult Danubia-sorozaton a csíki rövidpályás gyorskorcsolyázók helyezése sem szégyen. Két lengyelországi és egy felvidéki versenyből állt csupán a sorozat, de szakszövetségi háttértámogatás nélkül, egy túlélésért küzdő klub sportolójaként a részvétel önmagában is sikerrel ér fel.
Mifelénk a szülők támogatása nélkül sok sportoló nem vehetne részt se regionális, se országos, se nemzetközi versenyen, még akkor sem, ha tehetsége kimagasló. Ezért amikor egy sportoló utolsóként ér célba, gúnyos szavak helyett tegyük fel a kérdést: elérhető lett volna számára a csúcs, ha megfelelő támogatásban részesül? Ha igen, akkor álljunk mellé, segítsük, mert a mi büszkeségünkké válhat.