Isten báránya elővett egy táskát a pénztárgépnél, és legalább nyolc dobozos sört pakolt bele. Azért mondom, hogy legalább, mert olyan fürgén pakolt, hogy képtelenség volt a sorban állók takarásában pontosan megszámolni. A sorban sokan álltak. Ennek több oka volt. A Neoton Família lépett fel éppen Kolozsvár főterén, holmi jogviták miatt Neoton Família Sztárjai néven. A koncert helyszínén forgalmazott dobozos sör ára 15 lej volt, a főtér szomszédságában található Egyetem utcai közértben ezért a pénzért hármat is lehetett venni. A koncertre látogató úri közönségnek pedig nem okozott nehézséget a számtanpélda megoldása. Isten báránya előttem állt a sorban, úgy hat-nyolc ember lehetett közöttünk. Ránézésre korombeli rockernek tűnt, hosszú haját lófarokban összekötve hordta. Fekete pólót viselt, a hátán jól olvasható fehér betűkkel írta angolul, hogy „Lamb of God”, azaz Isten báránya. Innen tudtam biztosan, hogy ő volt az. Egy nagyvárosban az ember ilyesmin nem csodálkozik, de nem tehetek róla: a kép, ahogyan Isten báránya pakolja a söröket, kitörülhetetlenül beleégett a memóriámba. 

Pedig igyekeznem kellett vissza a főtérre, hogy minél kevesebbet mulasszak a koncertből. Hiába, hogy nem valamelyik kedvenc zenekarom lépett fel, a Neoton koncertje olyan zenei élményt nyújtott, amelyért garantáltan érdemes volt megállni a Mátyás-szoborcsoport előtt. Patinás helyszínen patinás zenekar zenélt, és mégis az elsőtől az utolsó pillanatig kortárs volt minden történés a színpadon és a nézőtéren egyaránt. Úgy látszik, egyáltalán nincs kibékíthetetlen ellentét a múlt és a jelen között. Legalábbis egy igazi nagyvárosban.
Amúgy néhány dolog megváltozott a Kincses Városban. Például a tömegközlekedés. Régen, ha SMS-ben akart jegyet venni az ember, vigyáznia kellett, hogy a visszaigazolás még a felszállás előtt megérkezzen, különben meggyűlt a baja az ellenőrökkel. Ehhez képest most nyugodtan fel lehet szállni bármelyik buszra, trolira, villamosra, mert helyben lehet kártyával fizetni, az ellenőrnek meg elég megmondani a bankkártya számának utolsó négy számjegyét, ha kéri. A magamfajta az ilyesmire csettint: ilyen az igazi nagyváros. 
A Kolozsvári Magyar Napokat egyébként rengetegen látogatják a Székelyföldről is. Alig tértem be kedvenc kávézóm teraszára, rögtön csíkszeredai ismerőseimbe botlottam. Egy egész kórusnyi szeredai ült egy asztalnál (közöttük az én ismerőseim is), a Kálvária-templomban volt másnap fellépésük. Meglepődtünk, hogy találkoztunk, pedig egy nagyvárosban ez a világ legtermészetesebb dolga. Különösen olyankor, amikor a Kárpát-medence egyik legnagyobb kulturális seregszemléjét tartják. Ilyenkor csak a hegyek nem találkoznak.
Nem tudnám megnevezni, hogy mi volt pontosan az oka, talán a fent leírtak így együtt, de határozottan azt éreztem, hogy otthon vagyok, kerek a világ. Rengeteg ember zsúfolódott össze kis helyen, mégis szinte tapintani lehetett az előzékeny nagyvonalúságot, ami végig jellemezte a Kolozsvári Magyar Napokat. Békében megfértek itt olimpikonok, kézművesek, közéleti személyiségek, kispestiek, csíkszeredaiak és Isten báránya. Mert ilyen egy igazi nagyváros. Bárcsak átmenthetnénk ezt a szellemiséget a hétköznapokra is. Jobb hely lenne a világ. A kisvárosokban is.