Köpködtük a tökmaghéjat az udvarhelyi stadion ütött-kopott (mára már lebontott) lelátóján, fejünk felett óriáspannók hirdették, hogy rajongunk az ország egyetlen pártjáért és annak hőn szeretett fiáért. A helyi Haladás, vagy ahogy mi neveztük: a „Progressz” játszott Bârladdal, mi közben a tribünön fél füllel hallgattuk az öregeket. Köztük is a legharsányabbat, Fujzi bácsit, akit, ha bárki is egyszer hallott szurkolni, sosem feledi az érces hangján megeresztett „Ing, gatya szakadjon, fiúk!” harci buzdítását. Az idősebbek arról értekeztek, Romániának jó esélye van kijutni az 1990-es focivébére, ehhez elég csupán hazai pályán legyőzni a dánokat. A magyar válogatott esetében jóval bonyolultabb volt a képlet, oda-vissza kellett volna verni a spanyolokat.
Magyarország titkos favoritként vágott neki a korábbi, 1986-os mexikói vébének, ám Irapuatóban a szovjetektől elszenvedett kiütéses, 6–0-s vereség után sosem látott hanyatlásnak indult a magyar foci – mást ne mondjak, azóta sem sikerült kijutni egyetlen világbajnokságra sem. Jövőre újra vb-t rendeznek, a magyar és a román esélyek egyformán halványak – ezúttal is. A románok a Nemzetek Ligája C csoportjának megnyerésével minden bizonnyal részt vehetnek a pótselejtezőn, a magyarok számára ez ismét bonyolultabb: kétszer kellene győzni az örmények, egyszer az írek ellen, szóval megint, immár harminckilenc esztendeje megy a vb-matek.

Fujzi bácsi és társai már odafentről szurkolnak, számolgatják a pontokat, s letűnt idők harcosaiként talán úgy gondolják, a szelíd Marco Rossi szövetségi kapitány elsajátíthatna egy-két trükköt kollégájától, az olasz válogatottat irányító Gennaro Gattusótól, hogy felpezsdítse a klubcsapataikban sztárolt és jól játszó, ám a válogatottban rendre felejthető teljesítményt nyújtó játékosait. Gattuso játékosként nem volt technikai zseni, inkább az ellentmondást nem tűrő mentalitásával érte el sikereit, így jutott világbajnoki címig az olasz válogatottal. Edzőként sem kifinomult taktikai meglátásairól híres, de sajátos motivációs képességei eredményesek. Az észtek elleni selejtező első félideje után még gól nélküli döntetlen volt az állás, a másodikban viszont ötöt vágtak a taljánok. A mérkőzés után több olasz játékos is arról beszélt, a szünetben pofonokat kaptak edzőjüktől. Az újságírók azt hitték, a futballisták ezt átvitt értelemben gondolják, de a csapat támadója, a két gólpasszig és egy gólig jutó Giacomo Raspadori megerősítette: valódi pofonok csattantak. „Én is kaptam egyet a tarkómra, még mindig látni a helyét” – idézte a támadót a Football Italia. A szintén gólt szerző Alessandro Bastoni megerősítette csapattársa szavait: „A kapitány elszántságot, kitartást és jó néhány pofont adott, amire szükségünk volt, hogy felébredjünk.”
Gattuso bemutatkozása tehát szó szerint ütősre sikerült a Squadra Azzurra élén. Tudom, ez ma már bántalmazásnak számít, s mint olyan, elkövetője meghurcolásban részesülhet a média, a közvélemény, a szakma részéről, de a nem túlzásba vitt ilyenfajta motiváció talán hatásos lenne a magyarok számára is. Bántalmazás? Ilyen alapon bántalmazó minden edző, aki labdákat, vizespalackokat, bójákat cipeltet gyengébb képességű játékosaival, bántalmazó minden ökölvívóedző, aki első alkalommal jól elpáholtatja az edzésre jelentkező gyermeket, mivel hiszi és vallja, abból lesz igazi bunyós, aki ezek után másodszor is visszamegy az edzőterembe, vagy minden olyan úszóedző, aki strandpapuccsal „motiválja” bele a didergő gyermekeket a medence húszfokos vizébe. Koroktól és diliktől függetlenül manapság is azok a legeredményesebb edzők, akik naponta képesek áttörni tanítványuk fájdalomküszöbét, megkétszerezni akaraterejüket, s ha a sportolóból hiányzik a belső tűz, akkor külső „segítséghez” nyúl, legyen az akár egy atyai pofon is. Persze minden edzőnek fel kell ismerni a határt, amíg épít, és nem rombol – és ezt a határt semmiképp nem szabad átlépni.
Képzelem, micsoda felháborodás lenne az anyaországi média egy részében, ha kiderülne, Szoboszlai azért rúgott két gólt a második játékrészben, mert Rossi kapitány eleresztett pár atyamáriást az öltözőben. Győzelem esetén viszont ezt egyetlen drukker sem bánná, elvégre még mindig jobb meccsről meccsre nyerni, akár pofonok árán is, mint újra és újra számolgatni, matekezni...