Minden évben „ugyanaz” történik október hatodikán: a magyarság megemlékezik az aradi vértanúkról, a 1848–49-es szabadságharc hőseiről. Jól bejáratott forgatókönyv szerint zajlanak az ünnepségek. Az lenne a csoda, ha nem így történne, elvégre a történelmi események nem változnak. Sajnos nem fordulhat elő, hogy majd jövőre a magyarok nyernek. A megemlékezésnek az a lényege, hogy ne felejtsük el, mi történt őseinkkel, és ha egy mód van rá: tanuljunk a múltból. Mert olyan nincs, hogy nem tudunk levonni valamilyen aktuális tanulságot.
A megemlékezések soha nem függetlenek a közélet épp aktuális állapotától, politikai és társadalmi berendezkedéseitől. Az egyik magyarországi portálon olvastam egy összeállítást, hogy minden korban volt politikai szerepe is ezeknek az ünnepélyes alkalmaknak. A kiegyezés után nem csak a nemzeti egységről szóltak a megemlékezések, a kiegyezést ellenző politikusok ebből az alkalomból közvetve bírálhatták is a fennálló politikai rendszert. Az 1956-os forradalom idején a sztálinista elnyomás ellen is tüntetett a nép. A kommunista rendszer ideje alatt pedig a hatalom birtokosai úgy állították be a történelmi eseményeket, hogy ők valósították meg az 1848–49-es szabadságharc hőseinek álmát. Hiába, minden kornak rendszere van.

1990 óta mi is szabadon megemlékezhetünk az aradi vértanúkról, ahogy megünnepelhetjük március 15-ét is minden évben. Olyan régen volt a rendszerváltás, hogy ma már teljesen természetesnek tűnik, hogy ezt szabadon megtehetjük. Arra már alig emlékezünk, hogy ez nem mindig volt így. Hajlamosak vagyunk arról is megfeledkezni, hogy a szabadság jóval több az ünnepi szónoklatokban elpufogtatott üres frázisoknál.
Nem biztos, hogy jól tesszük. Már csak azért sem, mert ha körülnézünk a világban, láthatjuk: ahol háborúk dúlnak, ott nyoma sincs szabadságnak. Nem pusztán arról van szó, hogy egyik ország nem tartja tiszteletben a másik szabadságát, szuverenitását, hanem arról is, hogy a frontra küldött katonák sorsával senki sem törődik. Milyen szabadsága lehet egy embernek, akit akarata ellenére besoroznak? 
Költői a kérdés, tudom, de ha van értelme a megemlékezéseknek, az épp ez: szembenézni a valósággal, hogy mindaz, amit magától értetődő értéknek, jognak tartunk, rendkívül törékeny. Sőt! Egyáltalán nem biztos, hogy magától értetődő. 
Mégis mennyire vagyunk szabadok? Legalábbis azon túl, hogy állampolgári jogunk szavazni, elmenni fizetett szabadságra, oda utazni, ahová a kedvünk tartja, azaz a törvények megengednek nekünk.
Lehetőségeinknek most is határt szab anyagi helyzetünk, a munkahelyünk és a társadalom, amelyben élünk. Néha önmagunk romboljuk saját szabadságunkat, amikor közéleti kérdésekben végletes álláspontokat fogadunk el és kígyót-békát kiabálunk azokra, akik nem értenek velünk egyet. A legszembetűnőbben a világhálón figyelhetjük meg a jelenséget. Ahogy társadalomtudósok mondják: polarizálódunk. Ha csak fehér és fekete között lehet választani, az nem igazi választás. Sokan eljutnak oda, hogy nem mernek véleményt mondani közéleti kérdésekben, mert félnek a következményektől. Elveszíthetik munkájukat, vagy a társadalom perifériájára szorulnak. Nincs karhatalom, amely némaságra kényszeríthetne, és mégis ott bujkál a félelem a fejekben. Ne szólj szám, nem fáj fejem – jut eszünkbe az ismerős mondás.
Pedig ha valamit megtehetnénk, az éppen az, hogy olyan társadalmi légkört teremtünk, ahol senki sem érzi úgy, hogy kétszer meg kell gondolnia, mit fog mondani, mielőtt megszólal. Talán ez is eszünkbe juthat, amikor az aradi vértanúkra emlékezünk.