Köhögünk. A köhögés a téli hónapokban szinte elkerülhetetlen: egy reflex, amely segít megszabadulni az irritáló anyagoktól a légutakban. Az orvosi meghatározás szerint, ha a köhögés rövid ideig tart, akut; ha hosszabb, krónikus problémára utal. Ezt a reflexet nemcsak az egészségünkre, hanem a társadalmunkra is alkalmazhatnánk, mert köhög a sajtónk, köhög az egészségügyünk – s talán nem túlzás, a gazdaságunk is fulladozik, és egyelőre nemhogy a kiutat, de még a közeljövőt sem látni, mivel még nincs az országnak költségvetése. 

Hétfőn érkezett a hír: gazdasági nehézségek miatt megszűnik az érmelléki Ér televízió és rádió szolgáltatása. Az Érmelléken élő magyar közösség ezzel fontos tájékozódási és identitásbeli forrást veszít el. Ugyanez történt a Bihari Naplóval is, az év elejétől napilapból hetilappá alakult át. A helyi sajtó köhögése nem új jelenség, de mintha senki nem akarta volna meghallani a figyelmeztető jeleket. Ilyenkor könnyű azt mondani, hogy mindegy, tájékozódhatunk a közösségi oldalakról, de meggyőződésem, hogy az egyre inkább terjedő mesterséges intelligencia, az álhírek, az ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen források világában előbb-utóbb bekövetkezik egy-egy tikkadás – és nem lesz akit felelősségre vonni. 
Maradva a köhögésnél, nem fényes az egészségügyi rendszerünk helyzete sem, talán krónikus állapotban van. Habár az elmúlt években a székelyföldi kórházakban történtek fejlesztések, az orvosok és ápolók kivándorlása miatt az ellátórendszer túlterhelt. Az elmúlt napokban több ismerősöm is arra panaszkodott, az állami rendelőkben sietősen konzultálnak, a laborvizsgálatoknál pedig hosszú sorok alakulnak ki – utóbbit én is megtapasztaltam. Egyes magánrendelőkben sem sokkal jobb a helyzet.
Számos más rendszerünk is köhög, és mivel az országnak még nincs költségvetése, így nem tudjuk, hogy lesz-e pénzük gyógyszerre. De nekünk igen-e? S hát kenyérre? A politikusok azt ígérik, csak az állami rendszerben lesznek karcsúsítások, megszorítások, de ahogy elnézem az egyre növekvő üzemanyagárakat, a megélhetési költségeket, azt látom, a nadrágszíjon majdnem mindenkinek szorítania kell. 

Köhög az egész ország, és most nem csupán a hideg téli hónapok okozták a kórt. Karinthy talán így írná le a helyzetet: mintha a köhögés társadalmi szinten is elérte volna a csúcsát. És most, amikor a sajtó, az egészségügy és a gazdaság köhögését említem, fel kell tennünk a kérdést: mi lesz a következő lépés? Ahelyett, hogy orvosi recepttel, azaz sok helyzetben az államtól várnánk a gyógyulást, talán mi magunk is kitalálhatnánk egy társadalmi „terápiát”, hogy ne csak a köhögést, de a következményeit is megfékezhessük. Mert a végén úgy járunk, mint az a bácsi, aki az orvosnak panaszkodott: – Doktor úr, köhögök! Mire az orvos elhúzta a rendelő ablakán a redőnyöket, a közelben lévő temetőre mutatott, és azt mondta: - Ők is szeretnének köhögni. Szóval, hogy ne jussunk idáig, ki kellene találnunk a receptet, valami ilyesmi is lehetne: „Vegyen két adag kreativitást, egy csipetnyi összefogást, keverje össze jó adag kitartással. Naponta háromszor fogyasztva bekövetkezhet a gyógyulás!” 

Közösségünk már többször bizonyította, hogy nehezebb időszakokat is képes túlélni, de ehhez most is szükség lesz arra, hogy halljuk a köhögéseket és még időben reagáljunk. Ha figyelmen kívül hagyjuk a tüneteket, a helyzet könnyen kritikussá válhat.