Keressem meg a gyógyszerészemet, hogy segítsen összeállítani egy vitamincsomagot a gyermekem számára az iskolakezdésre – ugrik fel egy reklám a képernyőmön naponta többször, s bármennyire nem érdekel, megtudom belőle, hogy egyáltalán nem elég egy multivitamin-csomaggal elintézni a kérdést! Arról is informálnak a kéretlenül felugró cikkek, bejegyzések, hogyan kell szuperegészséges tízórait csomagolni a gyermeknek (szigorúan odafigyelve arra, hogy mindenfajta táplálék egyenlő arányban szerepeljen benne), aztán jönnek a „garantáltan olcsó” cipő- és ruhareklámok az iskolakezdés apropóján…

Igen, igyekszem szülőként az iskolakezdés körüli teendőket felelősségteljesen elvégezni: legyen meg minden, ami az iskolatáskába kell, az egészséges tízóraitól az utolsó vonalzóig, s rávenni a gyermeket, hogy oldja meg a vakációra feladott több mint harmincoldalnyi román házi feladatot. Idén azonban nem lesz szükség ünneplő ruhára, és az unalomig ismételt tanévkezdő beszédek sokasága is elmarad a tanügyi szakszervezetek szeptember 8-ra meghirdetett tiltakozása miatt. Bár sok a bizonytalanság ebben a tekintetben, a fiam iskolájától már megkaptuk az értesítést: hétfőn nem fogadják a diákokat, a keddi napról még nem tudnak pontosat mondani. Ellentmond ezzel a tanügyminiszter keddi nyilatkozata, miszerint „meggyőződése”, hogy valamennyi iskola várja és fogadja a gyermekeket a tanévkezdés napján…
A bizonytalanság az egyik legnagyobb kihívás a mindennapokban, és amikor több területen jelenik meg, fokozott terhelést, ingerültséget szül. A kormány megszorító intézkedéscsomagjai naponta sokkolják az idegrendszerünket: a megduplázódó villanyszámla, az egekbe ugró – és szinte naponta változó – élelmiszerárak, megdrágult és emiatt elérhetetlenné váló szolgáltatások, leépítések terhelik az amúgy is frusztrált közhangulatot. Ide próbál illeszkedni a tanügyi tiltakozás, annak minden velejárójával. Természetesen lehet támogatni Az oktatás méltóságáért elnevezésű országos megmozdulást és elismerni a tanügyi alkalmazottak felháborodását, de az évről évre ismétlődő hasonló megmozdulások kapcsán gondol valaki a diákokra? Arra, hogy miként csapódik le bennük egy-egy ilyen időszak? Ki vigyáz rájuk, amíg a szülők dolgoznak, ki nézi, a nagyobbak hol csatangolnak naphosszat, amikor tanulniuk kellene az iskolában? Ki a felelős a bennük is kialakuló bizonytalanságért, szorongásért? És amikor majd véget ér a tiltakozás, és iskolába kell menni, ki fog motivációt, inspirációt és példát szolgálni számukra? Mit teszünk mi, felnőttek – egyenként és közösen – azért, hogy életképes, jövőképpel rendelkező fiatalokat neveljünk?
A válaszok egyelőre késnek, marad a bizonytalanság, a feszült várakozás, az egymásra mutogatás, a saját igazságunk keresése. És mindeközben felnő egy generáció…