Eléggé nagy a csend az erdélyi magyarok körében a Beneš-dekrétumok kapcsán. Mint ismeretes, e rendelkezések a csehszlovákiai magyarokat és németeket kollektív bűnösként kezelték a második világháború után, szörnyű szenvedéseket okozva nekik, és ma, az Európai Unióban területeket sajátítanak ki ellenérték fizetése nélkül, az egykori rendelkezésekre hivatkozva. A Fico-kormány pedig most már akár fél év börtönnel is büntetné azokat, akik megkérdőjelezik a dekrétumok jogosságát.

A magyar miniszterelnök és csapata lapít, kitérő válaszokat ad a sajtó kérdéseire. Orbán Viktor úgy fogalmazott, próbálja megérteni (!) a legutóbbi szlovák törvénymódosítást. Elképzeltem, mi lett volna, ha egy szocialista kormányfő óvatoskodott volna így egy hasonló ügyben… Bizonyára a jobboldali sajtó és tábor öklöt rázva hazaárulózott volna. Most viszont csend követte a kijelentést, aztán elkezdték magyarázni a bizonyítványt. Ugyanúgy, mint amikor nemrég az ellenzéki képviselőt leszlovákozta Lázár János miniszter. Akkor is azzal a válasszal intézték el, hogy a kifogásolók meg románozni szoktak. Én ebből csak azt szűrtem le, hogy egyeseknek szabad szlovákozni/románozni/sunnyogni, másoknak nem. Ráadásul, a tavalyi tihanyi beszéd körüli mosdatáshoz hasonlóan – amit a két választási forduló között nehéz volt nem támogatásként értelmezni –, a Beneš-dekrétumok témájában egyes publicisták bátran kifejtették, hogy fontosabbnak tartják a „szuverenista”, „patrióta” európai szövetséget, mint holmi kisebbségi jogsérelmeket. Utóbbiakért az EU-t kezdték vádolni.
A kétségkívül tehetséges és karizmatikus kormányfő iránt tehát feltétel nélkül, annyira rajonganak sokan, határon innen és túl, hogy elnézik neki azt, amit a politikai ellenfélnek nem. És kifogásokat keresnek, hogy a kettő miért nem ugyanaz. Persze tudom, hogy a politika elsősorban érzelmi alapú, és a választópolgároktól racionális viselkedést elvárni, főleg kampányidőszakban, eléggé irracionális kívánságnak tűnik. De talán nem ártana kissé visszavenni az érzelmekből, és kritikusan viszonyulni az elénk tárt történetekhez, meg máshol is tájékozódni. Bármilyen naivan hangzik, a demokráciának ez jót tenne. Már ha egyáltalán hiszünk benne, és nem elégszünk meg egy mindig mindent mindenkinél jobban tudó, tökéletesnek vélt vezetővel, akit bármi áron követünk, mindent elnézve neki és elhessegetve magunktól a felmerülő kényelmetlen kérdéseket. Láttunk már hasonlót a történelemben, és nem lett jó vége.