Urunk színeváltozása ünnepét üli ma a katolikus egyház. Azt a pillanatot, amikor megmutatkozott Jézus Krisztus isteni dicsősége a Tábor-hegyen. Ekkor hangzott el Péter apostoltól: „Uram, jó nekünk itt lenni!” Szép gondolat, szép ünnep. Talán csak arra hív, mint minden más ünnep: ha csak egy rövid ideig is, elcsendesedjünk, elgondolkodjunk. Na és a mai nap sokan születésnapot ünnepelnek, visszatekintenek az elmúlt évekre, egyszerre örülnek és szomorkodnak, értékelnek és előretekintenek. Aztán sokak számára lehet jelentős boldog és kevésbé boldog évforduló. Vannak, akik ezen a napon búcsúznak szerettüktől, vagy éppen ma küzdenek a legkeményebben a vállalkozásukért, családjukért, a mindennapiért, és nem kijelentik, hanem felteszik a kérdést, ha nem is ezekkel a szavakkal: Uram, jó nekünk itt lenni?

Jogos a kérdés, akkor amikor: háborúk dúlnak, és egyre inkább éreztetik hatásukat szűkebb térségünkben is; magyar politikai pártok egymás ellen hergelnek, és a megosztásból kovácsolnak politikai tőkét; megszorító intézkedésekről szólnak a hírek, és többet fizetünk mindenért, mint egy héttel ezelőtt; továbbra is átláthatatlan többek között az egészségbiztosítási rendszer, leterhelt az egészségügy, és hadilábon áll a tanügy; a bürokrácia nagyobb úr, mint a józan ész. Mindig a pórnép húzza a rövidebbet. A minap egy hetvenéves néniről olvastam, aki a beteg férjét gondozza otthon, de mivel nincs elég ledolgozott munkaéve, nem kap nyugdíjat. Eddig a férje biztosítása fedezte őt is, de a szabályok változtak, most ő maga kellene fizessen egészségbiztosítást. Csakhogy nincs miből. Cukorbeteg, gyógyszerekre szorul, de már azok kiváltása is kérdőjelessé vált. A beteggondozói alkalmazást sem tudta elintézni, mert hetvenévesen nem alkalmazhatják. Mi tévő legyen? A kérdésre válaszok sorozatát kapta, de egyik sem a legmegbízhatóbb és a legbiztatóbb. Bizonyára nem az első és utolsó ilyen eset. A személyes történetek sem elméletek.

Egy korábbi írásomban azért hálálkodtam, hogy kórházba főként munka miatt járok. Aztán néhány hete a sürgősségin találtam magam, immár betegként. A déli órákban érkeztem, a tumultust látva úgy döntöttem, nem maradok. Aztán jelentkeztek a tünetek, jött az ápoló, és már toltak is tolószékben. A legsúlyosabb betegeket természetesen azonnal ellátták: volt, aki lépcsőről esett le, másnak eltört a bokája, megint más vérnyomásproblémával került be. A többi „kevésbé sürgős” eset csak várt és várt. Négy óra körül kaptam ágyat, aztán késő este ki is engedtek. Hálásan, de mégis bosszankodva távoztam a kórházból. Nem az orvosokkal, nem az ápolókkal volt gond, ők szó szerint futva dolgoztak. Kedvesek és türelmesek voltak. Időnként csak akkor hangzott el egy-egy „elég legyen”, amikor a hozzátartozók kiabáltak: „Ez nem is sürgősség, hanem csak kórház.”

Az egészségügyi rendszer, bár látszólag működik, a gyakorlatban egyre nehezebben bírja. És közben elkerülhetetlenül felmerülnek a kérdések: Miért kell hősként helytállniuk azoknak, akik benne dolgoznak? Meddig lehet húzni egy olyan rendszert, ahol az emberek már csak akkor mennek orvoshoz, ha végképp nem bírják? Hol van az, amit „megelőzésnek” hívnak? Hol van a jól működő háziorvosi hálózat? És főleg: hová kerül az a sok-sok járulék, amit – a hónap elejétől többen – fizetnek? Vannak, akik két jövedelem után is fizetnek járulékot, aztán amikor szükség lenne rá, még a gipszet is maguknak kellene vinni. Nem, most nem jó itt lenni, de ettől még vagyunk, kitartunk, és abban is van valami sajátos székely bölcsesség, hogy „éltünk már túl ennél rosszabbat is”. Küzdünk, panaszkodunk, de valahogy mindig előrébb araszolunk. Talán azért vagyunk még mindig itt, mert nem számítunk másra. Megszoktuk, hogy amit lehet, megoldunk magunk: sorban állás, adminisztráció, gyógyszer, ápolás, tanulás, nevelés, ügyintézés, és közben legfeljebb morgunk egy sort. Nem hisszük már, hogy a rendszer értünk van, de valahogy mégis működik, működtetjük. És ha már itt vagyunk, jobb, ha megpróbálunk nemcsak túlélni, hanem élni is. Ha másért nem, hát azért, hogy egyszer tényleg elmondhassuk: „Jó nekünk itt lenni!”.