Ha arról álmodozunk, hogy a romániai gazdaság évtizedekig tartó építése, a munka, az adók és társadalombiztosítási járulékok befizetése után a spanyol, portugál vagy francia Riviérán, Toszkánában, esetleg egy osztrák vagy svájci alpesi faluban élvezzük a nyugdíjaséveinket, miközben Romániából érkezik a havi juttatásunk – az elsőként felötlőknél több tényezőt is kell mérlegelnünk.
Például ne feledjük: hiába hagynánk el vén fejjel az országot abban a hitben, hogy megszabadulunk a román bürokráciától, az állam utánunk nyúl, és abszurd feltételhez köti a nyugdíj folyósítását: félévente bizonyítanunk kell, hogy még nem haltunk meg.

A külföldön élő nyugdíjasok az úgynevezett „Életbenléti igazolást” ugyanis 2024 óta évente kétszer (most épp szeptember 30-ig) kell eljuttassák a területileg illetékes nyugdíjpénztárhoz, ha elmulasztják, felfüggesztik a kifizetést. És ha azt hinnénk, hogy ezt egy egyszerű e-maillel vagy telefonhívással el lehet intézni – akkor is tévedünk. A folyamat ennél bürokratikusabb. Ugyanis a nyugdíjas, miután önkéntesen letöltötte és kitöltötte a nyugdíjpénztár honlapjáról a formanyomtatványt (nem küld semmilyen felszólítást vagy emlékeztetőt a hivatal, hiszen nem kérték el korábban számtalanszor a címét, e-mail-címét, telefonszámát…), a lakhelye szerinti országban működő hivatalos hatóság előtt (nyugdíj- vagy társadalombiztosítási intézmények, helyi önkormányzatok, közjegyzők) kell aláírnia, és azt az adott hatóságnak hitelesítenie kell. Majd fél év múltán, ha még mindig él, meg kell ismételnie.
Ez a procedúra szerintem nemcsak idő- és pénzpazarlás, hanem sértő is: azt sugallja, hogy az állam alapértelmezetten kételkedik a polgárai létezésében. Egy digitális korban, amikor a bankok egy ujjlenyomattal azonosítják ügyfeleiket, és amikor egyetlen kattintással aláírhatunk nemzetközi szerződéseket, a román nyugdíjrendszer még mindig pecséteket, kézi aláírásokat követel. A helyzet nem pusztán kényelmetlenség: egy idős ember számára, aki talán mozgáskorlátozott vagy nem beszéli tökéletesen a helyi nyelvet, de kiköltözött az unokáihoz, ez komoly akadályt jelenthet. Nem hiszem, hogy nem lehet bevezetni az elektronikus azonosítást vagy az automatikus adatcserét a nyugdíjrendszerek között. Az viszont, hogy a 2024-es új nyugdíjtörvény nem eltörölte, hanem épp megszigorította a kötelezettséget – immár évente kétszer kell igazolniuk az érintetteknek, hogy nem hunytak el –, arra utal, hogy a dolgok rossz irányba haladnak.
Előfordulhat, hogy amire én nyugdíjas leszek (ha megérem, és ha nem dől össze addig a rendszer), már a romániai lakcímmel rendelkezők számára is érvényes lesz az előírás, és ahhoz, hogy megkapjuk a nyugdíjunk, havonta kopoghatunk a „ghișeu” ablakán, hogy „Jó napot, élek!”.