Az augusztusi, kánikulával megspékelt uborkaszezonban sajtós berkekben úgy vagyunk vele, hogy a kis hír is hír. Megfelelően tálalva egy tarlótűz, kisebb közéleti perpatvar is számot tarthat az olvasó figyelmére. A sportújságírás ugyanakkor hálás dolog. A cirkusz, a show szinte soha nem áll meg, a professzionális sportban, ha nem történik semmi, akkor is történik valami. Vegyük például a labdarúgást (mi mást…?). Azt a néhány szűk hetet, amíg a legtöbb bajnokság szünetel, könnyen át lehet hidalni. Elég figyelni az átigazolási híreket, edzőmeccseket, mindig beesik néhány pletyka, és hipp-hopp, már el is érkeztünk az európai kupák első selejtező köreihez.
A lebonyolításnak hála, csaknem naponta tétmérkőzéseket nézhetünk, igaz, ezek a körök még leginkább a kicsikről szólnak, de (sajnos) ilyenkor legtöbbször már a román és magyar csapatok is érdekeltek. Sőt, mire a nagy(obb) csapatok beszállnak, általában vége a honi és magyarhoni kupaálmoknak. Üdítő kivétel persze mindig akad. Elég, ha csak a Ferencváros már-már megszokott csoportkörös szerepléseire gondolunk.

A budapesti zöld-fehérek ebben az idényben is biztos résztvevői a második számú kupasorozat csoportküzdelmeinek, sőt, egyetlen (na, jó, két) apró lépésre vannak az európai klubfutball csúcsát jelentő Bajnokok Ligájától, amivel tetszik, nem tetszik, nagyságrendekkel több pénz jár, mint a többi nemzetközi szerepléssel. És ne legyenek illúzióink, sportszakmai sikerek, nemzeti dicsőség, a hímzett címer alatt a büszkeségtől dagadó mellkasok ide vagy oda, a legfontosabb mégis az, hogy a klub a lehető legközelebb kerüljön a húsosfazékhoz. Azaz, amikor egy csapat mérleget von a nemzetközi szereplés után, minél nagyobb legyen a számlán megjelent összeg.
Kis kelet-közép európai futballközegünket elkerülik az igazán hangzatos klubsikerek. Egy-egy csoportkör elérése, néhány bravúrosan elcsent pontocska már kiemelkedőnek számít. Az igazán nagy pénzeket egy (két, három) szinttel feljebb osztják, ahová csak egy szűk elit érhet el. Ettől pedig olyan messze vagyunk, mint az a bizonyos dél-alföldi kisváros a szentföldtől. 
Az okokat sokan sokféleképpen igyekeztek már feltárni. Nálam okosabb, hozzáértőbb emberek számos szempontot figyelembe véve, részletekbe menően elemezték már, hogy mikor hozhatják be térségünk klubjai a lemaradást, egyáltalán behozhatják-e, és ha igen, akkor miért nem? Ha az ebből a közegből kikerülő játékosok meghatározók lehetnek topklubokban, akkor miért nem lehetnek próféták a nyomukban lépdelők ifjú titánok? Mi a gát, az akadály, amiért nem épülhetnek fel igazán sikeres és ütőképes csapatok tájainkon?
Vagy bennem van a hiba, és elégedetlenségemet félretéve, tudomásul kellene végre vennem, hogy „hol van a helyünk”? Hogy már nem is a fociról beszélek? Meglehet, elkalandoztak a gondolataim, mert elkerülhetetlen, hogy az országot a gazdasági gondokból kilavírozni hivatott intézkedéscsomagok ne rakjanak fészket tudatunkban. Kisemberekben, alkalmazottakban, vállalkozókban. 
Személy szerint nem félek. A családunkban újra és újra elhangzó, ősi tapasztalatokon nyugvó megállapítás, miszerint „olyan még nem volt, hogy sehogy se legyen” elvén különösebb aggodalom nélkül, ám némi szorongással gondolok az előttünk álló év(ek)re. A húsosfazékhoz, nemcsak a sportban, hanem a mindennapi életben is egy szűk réteg fér oda. A többiek, a nagy többség csak távolról vett illatmintákkal találgatják, milyen lehet az íze a rotyogó ínyencségeknek.
De félre bánat, félre bú! Holnap újra pályán lesz a nemzet Fradija, és a félelmetes Qarabağ FK ellen teheti meg azt a bizonyos következő lépést a nagyok játszótere felé. És nem, nem gúnyos jelzőként biggyesztettem oda az azeri kék-fehérek neve elé a félelmetes jelzőt. Törtek ők már borsot nem egy csapat orra alá, a Ferencvárossal is kibabráltak már néhány évvel korábban. Félelemre azonban nincs ok. A hús rotyog, az illatok szállnak, és ha nem is laknak jól soha azok, akik a fazék fülét fogják, de az étvágyuk hátha csökken idővel. Kiszurkoljuk, kivárjuk.