A házi feladat gyakran okoz fejfájást és vitát. Annak, akinek el kell végeznie – azaz a gyereknek – ritkán nyújt élvezetet, a szülők általában a hátuk közepére kívánják az egészet. Mert jó sok esetben előzetes nyomozást (van-e házi, mi a házi, mit kell csinálni?), aztán nyaggatást (kezdd már el, igyekezz), segítséget, egyre ingerültebb magyarázatot (hogyhogy nem érted, nem hiszem el, hogy még mindig nem megy) igényel, és – sajnos – vannak esetek, amikor ez az egész sírásba, kiabálásba, szidásba fullad.
A gyermek ilyenkor értelemszerűen szenved. Hogy is ne szenvedne? Kinek hiányzik a napi 5–6–7 tanóra után még otthon is a füzet mellett robotolni és elviselni a szülői hajcsárkodást? Persze, tudom, hogy néha békésen és szépen zajlik a házi feladat című fejezete az iskoláskorú gyermeket nevelő családok életének, mert könnyen megy a csemetének, mert szorgalmas és nem feledékeny, és/vagy a szülő a végtelen türelem nevű mutációval rendelkezik. Viszont a gyanúm az, hogy ez a ritkább, nem az előbbi.

Az őszi vakációban egy elemi osztályos kislánnyal beszélgettem, aki a külföldi utazásra is magával vitte a füzeteit, hogyha akad egy kis ideje, haladjon a feladott feladatokkal. Mint kiderült, a tanci náluk nem veszi olyan szigorúan, de azért szereti, ha megoldják a hétvégére, szünidőre is kiadott „házit” a gyermekek.
Mindeközben Romániában miniszteri rendelet szabályozza a házi feladat gyakorlatát, tehát valójában nem is kellene vitát gerjesztenie a gyermekek, szülők, pedagógusok körében. E szerint előkészítő osztályban nincs (!) házi feladat, az elemi osztályokban legtöbb egy órát tölthet a gyermek kötelező otthoni gyakorlással, a felsőbb osztályokban pedig kettőt. A házi feladat kötelező része nem lehet a közepesnél nehezebb, és tartalmazhat egy egyénre szabott kiegészítő részt. Ugyanakkor a rendelet az általános iskolai osztályokban, azaz előkészítőtől egészen nyolcadik végéig tiltja a vakációs házi feladatot! A középiskolára nem vonatkozik a tiltás, a tanárokra bízzák, hogy adnak gyakorolnivalót, vagy sem.
Most meglepődtek a kedves olvasók, ugye? Mert az előírások ennyire világosak, a mindennapi gyakorlat azonban általában teljesen más képet mutat. Mert nemcsak a hétköznapi délutánok megszervezését nehezíti a házi feladat, hanem a hétvégéket és a szünidőket sem tölthetik a családok a kötelező gyakorlás damoklészi kardja nélkül. 
Az időkeret betartása a másik kemény dió. Mert a tanító, ha betartja az előírásokat, még be tudja lőni, hogy kb. mennyi időt igényel az otthoni gyakorlásra kiadott feladatmennyiség, felsőben azonban a pedagógusoknak egyeztetniük kéne, elkerülendő, hogy a matek-, román-, fizika- stb. tanár által elvárt mennyiség összben ne haladja meg a két órát. Én erre példát még nemigen láttam…
Sokszor jutok arra a következtetésre, hogy a tanügy egy eléggé szabályszegő terület. Igen, az. Gyakran maguk a pedagógusok sem tartják be az érvényes szabályokat (lásd a házi feladatokra vonatkozó miniszteri rendelet, de bőven sorolhatnánk még a példákat), miközben a diákok kihágásait keményen büntetik. A másik szomorú tény, hogy sokszor maguk a szülők is elvárják, hogy az iskola tömje tele otthoni munkával a gyermeket. Pedig a pszichológia, a neveléstudomány már rég kimondta: az információknak, készségeknek rögzülniük kell, és ehhez időre van szükség, továbbá a látszólag semmittevésben is érik, dolgozik az idegrendszer, beágyazódnak az új dolgok. Hogy nem baj, ha unatkozik a gyermek, végképp nem baj, sőt, szükséges a sok pihentető vakáció, a hétvége – és éppen a jó teljesítmény, a tanulás szempontjából!
Nemrég olvastam Gyarmathy Évától, a neves magyarországi neveléslélektani és klinikai szakpszichológustól, hogy ha a gyermekkel gond van, akkor az egész társadalommal gond van. Az oktatás átalakításának szükségessége szempontjából már rég az utolsó órában vagyunk. És Gyarmathy szerint ez nem is lenne olyan nehéz, csak mindent fordítva kell csinálni, mint eddig. Tegyük hozzá: a házi feladatot is.