Ugyan rendkívül megható az RMDSZ új projektjének, az Erdély hazavárnak a promóciós videója, mégis úgy érzem, csak megforgatják a kést azon nagyszülők szívében, akik magányosan várják haza gyermekeiket, miközben az okoseszközök képernyőjén figyelik unokáik felnövését. Szinte nincs Erdélyben olyan család, amelyből valaki vagy valakik nem a külföldi munkavállalás mellett döntöttek volna. Születésnapok, tanévnyitók, karácsonyok telnek el sorban úgy, hogy a család itthon maradt része csak fotókon tanúja az ünnepségeknek. Pár együtt töltött nap nyáron, aztán vissza, idegenbe, amely a hosszú évek során egyre otthonosabb, kényelmesebb. Úgy gondolom, nem szabad olyan hiú ábrándokkal kecsegtetni az itthon maradottakat, hogy majd most egy kérdőívtől minden egy csapásra megoldódik, és idén karácsonykor megkapják a két utcával arrébb lévő ház kulcsait, ahová a hazavártak szépen beköltöznek.

De mégis mire jönnének haza? Ha csak az elmúlt hónapok intézkedéseit nézzük, olyan mélyen belenyúlt a kormány a fiatal családok zsebébe, hogy aligha van olyan konyha, ahol esténként a szülők nem azon gondolkodnak, hogyan szoríthatnának még egyet a nadrágszíjon, honnan teremtsék elő például a gyermeknevelési támogatásból levont egészségbiztosítás összegét, a januártól duplájára emelkedő adót, vagy a megsokszorozódott energiaszámlák értékét, aminek hatására minden folyamatosan drágul. Az egészségügyben sem rózsásabb a helyzet, az egészségbiztosítási pénztár által fedezett laborvizsgálatokra gyorsan betelnek a helyek, a szakorvosok rendelésein hosszú várólisták, több hónapra előre bejegyzett időpontok jellemzőek. Miközben az iskolákban nagy létszámú osztályokban megfáradt tanárok próbálják „leadni” és számonkérni ugyanazt a tananyagot, mint évtizedekkel korábban, de tehetséggondozásra vagy felzárkóztatásra alig marad idő és lehetőség. Azt oldja meg a szülő, magánúton, jó pénzért. Az igazságszolgáltatási rendszer állapota miatt pedig napok óta minden este utcára vonulnak a nagyvárosokban.
Saját korosztályomban valóban tapasztaltam egy hazaköltözési hullámot a világjárvány idején vagy az azt megelőző két-három évben. Az ő példáikból azt látom, hogy közülük azok, akiknek volt bátorsága saját vállalkozást indítani, megélnek ugyan, de a bürokrácia, a folyton változó szabályozások és a magas adó nem könnyíti meg az életüket; azok pedig, akik alkalmazottként helyezkedtek el, mostanra belefásultak abba, hogy az itthoni munkaadók nem értékelik a külföldön megszerzett tudást és tapasztalatot. 
Hargita Megye Tanácsa 2019-ben már indított egy hasonló honlapot, amelyből 2022-ben alkalmazást is készítettek. Most meglátogatva az oldalt, azt láttam, hogy az utolsó ajánlott képzés 2024 szeptemberi, az utolsó hat állásajánlat közül egy élelmiszeripari mérnöki, a többi eladási ügynök, szakácssegéd, pincér, árukiadó-csomagoló, illetve konyhai munkatárs. 
Persze a helyzet nem ennyire sötét, ha ilyen lenne, talán már mi sem lennénk itt. De a sötét oldal felerősítésével épp arra próbálok rávilágítani, hogy az ilyen programok akkor érnek valamit, ha nem érzelmekre, hanem valóságra épülnek. Mert a hazavárás nem egy megható videó, nem egy jól hangzó szlogen. A hazavárás kiszámíthatóságot jelent. Olyan gazdasági és társadalmi környezetet, ahol nem az a kérdés, hogy miből fizetjük ki a következő számlát. Olyan egészségügyet és oktatást, amelybe nem csak muszájból, hanem bizalommal lép be az ember. 
Tudom, vannak apró, pozitív változások. Iskolák, óvodák újulnak meg, épülget az úthálózat, igyekeznek fejleszteni az egészségügyet, az oktatást, de a gazdaság teljesítménye, a kiszámítható és jól fizető munkalehetőségek továbbra is sok kívánnivalót hagynak maguk után.
Aki évek óta külföldön él, nem azért marad távol, mert nem hiányzik neki az itthoni táj, az anyanyelv, a család, a gyermekkori utcák. Azért marad, mert ott működik az, ami itt nem. Ezt a döntést nem lehet érzelmi zsarolással felülírni. Ha valóban hazavárunk, akkor előbb rendbe kell tenni az itthoni házat. Mert hazajönni csak akkor lehet, ha van hová. És amíg ez nem teljesül, addig minden hazavárás legfeljebb jó szándékú, de fájdalmas emlékeztető marad arra, hogy miért is mentek el annyian.