Minden családnak rendelkeznie kell vészhelyzeti tervvel és túlélőcsomaggal, amely 3–5 napnyi túlélést lehetővé tevő tárgyakat tartalmaz – olvassuk gyakran egy-egy katasztrófahelyzet után. A vészhelyzetek igencsak változatosak, ha csak az elmúlt évek híradásait figyeljük, fel kell készülnünk a különböző természeti csapásokra – viharra, földrengésre, árvízre –, de ugyanígy tűzesetre, világjárványra vagy háborúra. Számos ajánlást fogalmaznak meg azzal kapcsolatban is, hogy mi kerüljön ebbe a csomagba.
Az első helyen az ivóvizet említik, személyenként napi legalább másfél liter, aztán az élelem: főleg főzést, melegítést nem igénylő konzervek, energiaszeletek – és ha aktuális, mindkét esetben gondolni kell az állatokra is. Aztán következik az évszaknak megfelelő ruházat, hálózsák vagy meleg takaró, az elsősegélydoboz gyógyszerekkel, fertőtlenítőszerrel, higiéniai eszközök (vécépapír, nedves törlőkendő, szappan, sampon, fogkefe, fogkrém). Végül pedig az elemes rádió, fejlámpa, tartalék elemek, síp, és természetesen mobiltelefon, töltőkábellel. És ne feledjük a fontos és pótolhatatlan iratokat, személyes dokumentumokat, igazolványokat, lakástulajdoni lapokat, szerződéseket, biztosítási papírokat, pénzt, a legfontosabb telefonszámokat, és a fényképeket, és ha még van erőnk, a digitális munkánk másolatait. A pakkot félévente ellenőrizzük, cseréljük ki a kinőtt ruhákat, a lejárt szavatosságú termékeket, és az egészet tartsuk könnyen elérhető helyen, ahonnan csak felkapjuk, és futás, ha menekülni kell.

Elképzelték, mekkora csomag ez a vizespalackokkal, ruhákkal, hálózsákokkal és merevlemezekkel? Valahányszor olyan megrázó hírek érkeznek, mint például a Bukarestben történt múlt heti gázrobbanás, a parajdi kitelepítés nyár elején vagy a háromszéki árvíz, elhatározom, hogy most már tényleg összeállítom a családunk vészhelyzeti csomagját. Már csak azért is, mert amióta gyermekeink vannak, és elsősorban arra kell figyelnem induláskor, hogy kacsalábra húzták-e a cipőt, fel tudják-e húzni a cipzárt, van-e mindenkinek a fején sapka, és mindeközben hányszor vesznek össze a szűk előszobában, általában a kulcs-pénztárca-telefon hármasából valamelyiket nagy valószínűséggel otthon marad, így valóban nem árt időben, tiszta fejjel gondolkodni és felkészülni. Igen ám, de hova tegyem a pakkot? Jellemzően, amire eljutunk egy ilyen csomag összeállításáig, már úgy belaktuk az egyszer valamikor tágasnak tűnő lakásunkat, hogy nincs egyetlen üres sarok vagy szekrény sem ilyen célra.  
A gond persze nem csak a helyhiány. Sokkal inkább az, hogy a felkészültség kultúrája valahogy hiányzik belőlünk. A vészhelyzeti tervek nálunk többnyire a falra felszkoccsozott, jobb esetben léckeretbe foglalt menekülési terveken és az iskolai tűzriadókon léteznek, a mindennapokban viszont nem épülnek be a gondolkodásunkba. Minden újabb tragédia után néhány napig beszélünk róla, aztán elcsendesedik a téma. Ahogy a lakásbiztosítások fontosságára is csak ilyenkor ébredünk rá – ha szerencsénk van, még időben.
És akkor ott állok a gondolat végén: ha most, ebben a pillanatban megszólalna a sziréna, ha azt mondanák: tíz percünk van, hogy elhagyjuk az otthonunkat – mit vinnék magammal? A lakásszerződést keresném, a fejlámpát és sípot, vagy a gyermekem kezét, aki épp a hörcsögét és annak eledelét markolta fel? Mert a túlélőcsomag nem csupán konzervek és elemek gyűjteménye, hanem egy tükör: megmutatja, mit gondolunk az életről, a biztonságról, és arról, mi fontos, és talán az is, mit hagyunk hátra, ha menekülni kell…