Az iskolaudvaron alig néhány diák lézeng, többségük inkább az osztályteremben marad szünetben is. A padban ülnek az ismert, szívfájdítóan görnyedt testtartással és vadul nyomkodják a telefont, alig váltanak pár szót egymással.
A képernyőidő aztán otthon folytatódik: a házi feladatok egy része digitális formában érkezik, a délutáni órákban (!), ezért folyamatosan kell figyelni az üzeneteket, értesítéseket. Sokszor megtörténik az is, hogy este értesítik WhatsApp-üzenetben a diákot: másnap reggel elmarad az óra, vagy más sorrendben lesznek a tanórák, mint ahogy az órarendben szerepel. Barátokkal, osztálytársakkal chatelni létfontosságú, hiszen sűrű a napirend, legtöbbször nincs idő a személyes találkozásra – nem csoda hát, hogyha napi többórás képernyőidő mérhető a kamaszoknál – és nem csak. A túlzott képernyőhasználat megelőzése elméletben pofonegyszerű: közösségek kellenek, olyan tevékenységek iskolában és otthon egyaránt, hogy a gyermeknek, kamasznak eszébe se jusson elővenni a telefont. Nem lehetetlennek tűnő feladat, bár a kivitelezése sok időt, türelmet és olyan felnőtteket igényel, akik maguk sem rabjai a saját kütyüiknek, akik egészséges határokat tudnak húzni és betartani, illetve betartatni azokat. 

Az iskolai telefonhasználatról sok helyen nincs egyetértés és kellő szigor, a tanintézet és a szülők között megegyezés. Néhány intézményben működik ugyan a reggeli telefonleadás, de csak ott, ahol ezt a gyakorlatot komolyan veszik diákok és tanárok, s utóbbiak napi szinten, következetesen számonkérik, ellenőrzik a készülékeket. Ezekkel ellentétben több iskolában is káosz uralkodik ezen a téren: bár a szülői megegyezés alapján nem vihetnek telefont a diákok az iskolába, a gyakorlatban senki sem ellenőrzi ennek a szabálynak a betartását. S mint tudjuk, a következetesség hiánya a rossz példamutatással kéz a kézben járva a kamaszt gondolkodásra készteti: miért tartsam be a szabályt, ha annak létjogosultságát még azok sem ismerik el, akik bevezették? Pedig a tét óriási: a digitális függőség, elmagányosodás és a motiváció hiánya romboló következményeket eredményez a fiatalok körében (is).
Egy kezdeményezés által diákok és tanárok egyaránt értékes nyereményekért versenyezhetnek úgy, hogy minél több analóg időt „gyűjtenek”, és azt egymás társaságában töltik el. Az Analóg November elnevezésű, Magyarországról induló mozgalomhoz csatlakozva a résztvevők egy applikáció segítségével gyűjthetik az analóg időt, miközben a beérkező értesítések sem fogják zavarni, kísértésbe hozni, hogy rápillantsanak a készülékre. A részvételt és a minél több valós térben töltött időt nyereményekkel ösztönzik, de valójában jóval nagyobb hozadéka lehet egy ilyen mozgalomnak. Mert amikor nem fordulunk el teljes személyünkkel a valóságtól, előbb-utóbb egymás szemébe nézünk és szükségét érezzük a közös időnek, az élményeknek. A szeles, ködös november különösen alkalmas egy ilyen kihívás elindítására, hiszen ilyenkor még nagyobb a kísértés arra, hogy a négy fal között ülve, a virtuális világban keressünk élményeket. A mozgalom felkiáltójel is lehet: váltsuk élményre a korábban kütyüzésre fordított, drága időt!