Fizessünk vagy várjunk? Számos Hargita megyei településen – elsősorban a virtuális térben – folyik most erről diskurzus. Az adók és illetékek befizetése vagy a fizetési kötelezettség elnapolása ma már nem pusztán pénzügyi kalkuláció, hanem állásfoglalás kérdése. Alkalmazkodás vagy ellenállás? A következmények tekintetében a most fizetni – később fizetni dilemma szerintem lutri, amolyan fej vagy írás. Mert határozzunk bárhogy, az év elejétől megemelt adóteher a legtöbb ember, háztartás esetében jelentős. A jelenlegi gazdasági helyzetben minden családnak egyénileg kell mérlegelnie, mit engedhet meg magának. A tízszázalékos adókedvezmény elvesztése sokaknak fájdalmas lehet, figyelembe véve, hogy a nagyobb befizetendő összegből megtakarított tized maga is nagyobb összeg – és pár száz lej ma már igen sokunknak nem elméleti tétel, hanem konkrét kiadás vagy megtakarítás a családi büdzsében. Nincs jó vagy rossz válasz, csupán következmények vannak. 

Mégis, a kialakult helyzetnek van egy olyan vetülete, amely túlmutat a számokon: a polgári engedetlenség gondolata. Az, hogy az állampolgárok nem reflexből engedelmeskednek, hanem megállnak egy pillanatra, és felteszik a kérdést: meddig és milyen áron? Üdvözlendő az a felismerés – még ha egyelőre elméleti is –, hogy a hétköznapok csendes többsége is képes összefogni, félretenni az ellentéteket, és közösen kifejezni tiltakozását a kormány megszorító intézkedései ellen. Úgy tűnik, sokan a tavalyi szavazók közül most először élnek valóban a kezükben lévő eszközzel: nem költenek, nem fizetnek, nem engednek azonnal. Nem azért, mert nem akarnak hozzájárulni a közteher viseléséhez, hanem mert úgy érzik, jelen helyzetben ez az egyetlen módja annak, hogy üzenjenek. Ha az ország többsége így tenne, az már nem egyéni döntések sorozata, hanem kollektív jelzés: elég volt, tűréshatárhoz értünk. Ez a jelzés pedig azoknak szól, akiket a választók tavaly felhatalmaztak, hogy őket képviseljék. Azoknak, akiknek elsődleges feladata a közjó, a „nép” szolgálata lenne. Nem felejthetjük el, hogy az államelnök-választás hajrájában sok vezető még abban bízott – vagy legalábbis azt kommunikálta –, hogy a megszorítások a közigazgatási struktúrák reformjára korlátozódnak. Ehhez képest ma már a legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegek is durva következményekkel kell számoljanak, amelyek életvitelüket, akár megélhetésüket veszélyeztetik. Ez nem jövőbeli kockázat, hanem jelen idejű valóság. A polgárok pedig joggal tartanak attól, hogy amit egyszer bevezetnek, az könnyen állandósul. Itt nem egy krízishelyzetben mutatott szolidaritásról van szó, hanem arról, hogy ha a lakosság hozzászokik a megszorításokhoz, akkor azok a későbbi, „jobb időkben” is velünk maradnak, gondolják sokan. 
Azt hiszem, a társadalom számára jó lenne, jót tenne, hogy amikor 2026 végén visszatekintünk erre az évre, ne csupán a megszorítások esztendejeként emlékezzünk majd rá, hanem mint a polgári öntudat megmutatkozásának, kinyilatkoztatásának évére is. Amikor az állampolgárok többsége egységesen deklarálta: a népet nem lehet figyelmen kívül hagyni. A hatalom nem sajátíthatja ki a néptől kapott erőt, és nem dönthet hosszú távon az őt felhatalmazók rovására. 
Fontos hangsúlyozni ugyanakkor, hogy a polgári engedetlenség nem egyenlő a káosszal, hőzöngéssel vagy a felelőtlenséggel. Nem az állam szétzilálása a célja, hanem annak emlékeztetése alapvető feladatára: a közjó szolgálatára. Mert egy demokratikus rendszerben az állampolgár nem alattvaló, hanem partner, akinek joga van kérdezni, kételkedni, sőt nemet mondani is, ha úgy érzi, hogy az egyensúly megbomlott.