Az a benyomásom, a Hargita megyei polgármesterek most, a város- és községházák személyzetének leépítésekor ugyanúgy jártak, mint korábban a helyi adók mértékének megemelkedésekor. Egyrészt, bár mindkét folyamatról már jóval korábban tudni lehetett, hogy bekövetkezik, gyakorlatba ültetésük hidegzuhanyként érte a polgármestereket. Másik párhuzam, hogy bár egyik intézkedésért sem ők a felelősek, a következmények rajtuk csattantak. Lapunkban a múlt héten két cikkben, részletesen foglalkoztunk azzal, hogy csökkenteni kell az önkormányzatoknál az állások számát. Hogy mekkora mértékben, az több tényező függvénye, és ezeket korábban már részletesen tárgyaltuk, de a lefaragás mértékét két példával érzékeltetem: Csíkszeredában az önkormányzat kimondott belső struktúrájában ma 232 személy dolgozik, július 1-jétől 181 maradhat; Csíkmadarason 16 személy dolgozik a községházán, és 12 állás maradhat meg (kisebb-nagyobb mértékben érintett a megye mind a 67 területi-közigazgatási egysége, illetve a megyei önkormányzat és a prefektusi hivatal is).

 Az intézkedés tehát fokozott jelentőségű, és úgy hallani, alig van polgármester, aki ne tartaná drasztikusnak. Az én meglátásom ugyanakkor az, hogy a leépítések a községházákat érzékenyebben érintik, mint a városházákat. Úgy érvelek, hogy a nagyobb apparátusoknál nagyobb a mozgástér: könnyebben lehet átszervezéseket, feladat-átcsoportosításokat végrehajtani, illetve az is lehetőség, hogy adott tevékenységet kiszervezzenek önkormányzati cégeknek – ami nem jó megoldás, mert csak költségesebbé, bonyolultabbá és kevésbé hatékonnyá teszi az adott tevékenység elvégzését, mindazonáltal egy alternatíva. Viszont az eleve kis létszámmal, 10-20 munkatárssal működő polgármesteri hivatalok ezzel nem tudnak élni. Ahol 16 emberből négyet el kell küldeni, ott a maradék 12 nem fogja tudni maga között elosztani a távozók feladatait, munkáját. Egy kis létszámú hivatalban mindenki „szakosodott” bizonyos területekre, feladatokra, folyamatokra, s ahhoz kollégája nem ért. Az nem gondolható komolyan, hogy az adó- és illetékirodában dolgozó személy délelőtt átmegy az anyakönyvi osztályra, ebéd után a mezőgazdasági irodába, majd a munkanapot az urbanisztikán zárja. A döntés, hogy melyik alapvető tevékenységi körét számolja fel a hivatal, marad a polgármester nyakában, a kormányrendelet erre nem ad direktívát. A helyzet abszurditását jól foglalja össze a csíkszéki vidéki településvezetők mondása: a helyi önkormányzatokban maholnap több a tanácsos, mint az alkalmazott. Lehet azt kérdezni, hogy ilyen tekintetben mennyire volt átgondolt a kormány döntése, de fölösleges: az intézkedés mozgatórugója nem a működés átszervezésének problematikája, hanem egyszerűen csak a pénzhiány, illetve a hiánycélok teljesítésére való törekvés. Magán a problémán a digitalizáció ugyanakkor valóban segíthetne: tetszik vagy sem, az online ügyfélkapu képes rá, hogy kiváltsa a humán erőforrást. Csakhogy ez is elméleti fejtegetés: egyrészt az adminisztrációban nincsenek összehangolva a rendszerek és adatbázisok, és belátható időn belül nem is lesznek; másrészt a lakosság digitális kompetenciái alacsonyak, tehát ha lenne jól működő rendszer, akkor sem tudnánk jól használni. Az én tapasztalatom az, hogy Hargita megyében a polgármesteri hivatalok egyik fő funkciója éppen ez: segíteni az ügyintézésben a lakosságot. Vidéken hatványozottan: a község lakossága személyesen ismeri a hivatali dolgozókat, akiktől elintéznivalóira nem útbaigazítást, hanem megoldást vár – és kap is. Csakhogy ha kevesebb alkalmazott marad a hivatalban, rosszabb minőségű, nehézkesebb lesz a szolgáltatás, illetve az ügyintézés időben elhúzódik. Duplacsövű helyzet ez – egyrészt a lakosság azt fogja tapasztalni, hogy a hivatal képtelen jól megoldani az ő problémáját, ügyét, tehát azt lehet majd kérdezni: minek akkor a hivatal? Másrészt az önkormányzat fogja azt tapasztalni, hogy nem tud jól, hatékonyan működni, terveit, céljait megvalósítani, fejleszteni a települést és javítani a közösség életminőségét, tehát azt lehet majd kérdezni: minek akkor az önkormányzat? Minek a polgármester? Nem olyan rég – jogosan – aggodalmat és felhördülést okozott Székelyföldön a régiósítás, a területi-közigazgatási egységek egybeolvasztásának terve. Nem vagyok biztos benne, hogy a vidéki önkormányzatok kapacitásának, potenciáljának amputálása nem olyan lépés, ami ne ebbe az irányba vezetne…