Néhány nap ott-tartózkodás után furcsa nyugalom lett úrrá rajtam. Már-már gyanús nyugalom. Lehet, hogy a mosolygós járókelők láttán, de az sem kizárt, hogy a csendes és takaros városközpontok voltak rám ilyen hatással. Finnország délkeleti részén, Karéliában volt szerencsém eltölteni egy rövid időt tavaly szeptemberben. 
Már hazafelé utaztunk, de engem továbbra sem hagyott nyugodni az ott érzett nyugalom. Folyamatosan agyaltam, keresgéltem az egészen friss emlékeim között, hogy mi áraszthatta-gerjeszthette azt a kiegyensúlyozott és békés lelkiállapotot. Megfordult a fejemben, de magyarázatnak mégiscsak kevésnek tűnt, hogy meglátogattunk többek között egy ortodox kolostort is, melynek falai közt alázatos szerzetesek kertet és földet műveltek, élelmiszert állítottak elő, vendégül látták a turistákat, és tökéletes angolsággal, szelíd hangon mesélték el a hely történetét. Maga volt a nyugalom szigete – mégsem magyarázta teljes egészében az általam érzett nyugalmat. 

Emlékszem, különös hatással voltak rám az épületek, a hagyományos karéliai építészet, a szolid díszítésű rönk- és gerendaszerkezetek, a nem túl tágas, de jól fűthető belső terek, az egy-, legfeljebb kétszintes házak, az architektus szakma szerint is felfedezhető ortodox hatás. A stílus visszaköszön a kortárs építészetben is – ami régen belesimult az amúgy is sima tájba, az ma is így viselkedik. 
És ebben találtam meg a finn táj által árasztott nyugalom egyik legfontosabb magyarázatát: senki nem akar nagyobb házat építeni a szomszédjánál. A verseny nem az égig tartó pályán dől el, ahol a falak és a tornyok a magasságukkal versenyeznek. A finnek, ez a nagyjából ötmilliós nemzet más értelmezési keretet adott a versenynek: a nagyság nem egyenlő a fizikai kiterjedés mértékével. Az idő őket igazolta: mára megnyerték a népek boldogsági statisztikájának versenyét, a minőségi oktatásét, és ha manapság nem is oly látványosan, de az elmúlt ötven évben meghatározó szavuk és szerepük volt a motorsportokban is. (Utóbbit személyes csodálatom jeleként voltam kénytelen megemlíteni.)
A magyarázat tehát egyszerű: a finn települések és közterek látványát nem tölti be a mindig feszültséget indukáló verseny, szemmel láthatóan is nyugalom van.
Térjünk vissza a jelenbe, a szürke hétköznapok romániai valóságába, ahol lépten-nyomon belebotlik az ember abba a hírbe, hogy Bukarestben felszentelték a Nemzet Megváltásának Katedrálisát, ami az ortodox világ legnagyobbika. Nem sétálok be abba a számháborús csapdába, hogy mi mindent lehetett volna építeni az árából. Ezt megtette már a román értelmiség legnagyobb része. Annak a fejtegetésébe sem fogok bele, hogy miként lett az állammal párhuzamos struktúra az ortodox egyház, és abba sem, hogy a közpénzek millióit elnyelő katedrális avatóján a közjogi méltóságok miért viselkedtek úgy, mint az a vendég a lakodalomban, akiről kiderül, hogy a legkisebb összegű ajándékot adta. 
Ebben az egészben engem egy dolog érdekel: milyen kicsinek kell érezned magad ahhoz, hogy a legnagyobbnak akarj látszani? Ami szintén egy, az ég felé tartó, sehová nem vezető verseny, és amire most az ország egyházi és világi vezetői egyaránt áldásukat adták.