Véget ért az olaszországi téli olimpia, a szervezők és a részt vevő országok is sikeresnek ítélték a világ legnagyobb téli sportokat felvonultató seregszemléjét. A házigazdák valóban kitettek magukért – arról igazán nem tehetnek, hogy az első napokban akadt némi vírusriadalom –, valóban nagyszerű versenyeken vagyunk túl, öröm volt bekapcsolódni a különböző sportágak közvetítéseibe. Még akkor is elmondhatjuk ezt, ha ezúttal nem tapsolhattunk magyar vagy román éremszerzésnek.
A dobogóhoz legközelebb a magyar színeket viselő Maria Pavlova és Alexei Sviatchenko jégtáncpáros járt, akik negyedik helyezésükkel olimpiai pontszerzőként hálálták meg befogadó hazájuk bizalmát. Nem csoda, hogy ők vihették a magyar nemzeti lobogót a záróünnepségen. Rajtuk kívül a nagy reményekkel induló, szintén honosított, dél-koreai születésű Kim Min-seok szerzett olimpiai pontot, miután gyorskorcsolyában hetedik lett.

Románia esetében nagy siker volt a férfi kétfős bobban szerzett ötödik helyezés, ám ennél több nem volt a romániai küldöttségben. Itt azért jegyezzük meg, hogy a székelyföldi hódeszkások, Bartalis Henrietta és Mandel Kata a jövő emberei, bemutatkozásuk az ötkarikás játékokon mindenképpen a bravúr kategóriába sorolható. És ott van Molnár Anna, aki marosvásárhelyiként osztrák színekben indult. Pályafutása pontos látleletet ad a téli sportok közép-európai helyzetéről. Anna 15 éves korában hagyta el az országot és távozott Ausztriába, mert itthon egyszerűen nem látta a fejlődés lehetőségét, karrierje holtvágányra állt, a hazai sportközeg nem tudta biztosítani a fejlődését. 
Elgondolkodtató, hogy Magyarország és Románia ugyan sosem volt téli sportnagyhatalom, a mostani olimpiai szereplés mégis rámutat néhány rendszerszintű problémára. Mindenekelőtt arra, hogy nincs rendszer. A honi korcsolya-szakszövetség hosszú évek óta alussza Csipkerózsika-álmát. Emiatt kevés nemzetközi szintű versenyzője van Romániának, ritkák a komoly nemzetközi versenyeken elért eredmények, kevés hazai műjégpálya és edzőközpont működik, a sportolók gyakran külföldön kénytelenek edzeni.
A honi sísport körül árnyalatnyival jobb a helyzet, ám a lelkesen működő szakmai műhelyek erőfeszítései ellenére kevés sportoló szerepel stabilan világkupaszinten, az utánpótlásbázis szűk, az infrastruktúra nemzetközi összevetésben gyenge, kevés a modern edzőközpont, a sportolók egy része külföldön készül. És boncolgathatnánk a többi szakág helyzetét is hosszan, nem lenne rózsásabb a helyzet...
Olvasom a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) főtitkárának, Fábián Lászlónak a Nemzeti Sportrádióban elhangzott olimpiai értékelésének kivonatát a magyar sportnapilapban, és nem értem. A sportvezető kijelenti: Magyarország ennyit tud, az elmúlt években el voltunk kényeztetve gyorskorcsolyában (gondoljunk a kínai-magyar vegyes házasságból született Liu testvérek Pjongcsangban és Pekingben elért bravúros eredményei­re), de az másik kávéház volt... Igaza van Fábián Lászlónak, ám abban a másik kávéházban sem a magyar utánpótlásképzés remekelt, hanem honosított versenyzők szállították az érmeket. Igaz, Shaoang és Shaolin Sándor éppen annyira voltak kínaiak, mint magyarok, mindketten erős szálakkal kötődtek a magyarsághoz, ám végül mégis második hazájukat, a sportban is világnagyhatalomnak számító Kínát választották. A MOB elnöke olyanokat fogalmaz meg, hogy „tudomásul kell venni, a téli sportágakban ennyit tudunk”, s feltételes módban beszél: a sok „lehetne”, „megoldható”, „lehetőségünk van” mindenhogy értelmezhető, csak biztatónak nem.
Tisztában vagyok azzal, hogy sem Románia, sem Magyarország nem válik a jövőben a téli sportok világnagyhatalmává. Ám talán nem lenne nagy kérés és elvárás a sportági viszonyok rendezése, s jó volna végre a tettek mezejére lépni. Akkor talán a sportoló fiatalok sem külföldön keresnék a boldogulás útját, és újra érmeknek örülhetnénk.