„Az élet egy színpad, ti pedig minden jelenetben legyetek a legjobbak, tudjátok megállni helyeteket a világban!” Ezzel a gondolattal indított útra a középiskolás évek végén az iskola igazgatója. Immár idestova több mint egy éve volt a tízéves érettségi találkozónk, ahol kiderült, színművészeti egyetemet egyikünk sem végzett, de egy-két jelenetben valamennyiünknek szükségünk volt a helytállásra, jövőbe vetett hitre és sok-sok kitartásra. Egyébként – ha tehetem – gyakran el is járok színházba. Ha éppen külföldön vagy más városban tartózkodom, ott is szívesen megnézek akár egy kevésbé érdekesnek ígérkező darabot is, hiszen abból is lehet valamit tanulni, illetve abban is lehet egy-két elejtett vicces jelenet vagy éppen görbe tükör. A megyeszékhely társulatának előadásai a kedvenceim, már csak azért is, mert azok a mieink. A lassan már elmúlt évadban nem sok produkciót láthattam, hiszen idénre szabadbérletet váltottam, így azzal csak azt sikerült megnézni, amit szabad(ott) volt. Hiába próbálkoztam egy-egy színvonalas és népszerű darab előtt hetekkel helyet foglalni, lehetetlen volt. Így többnyire csak egy-két tavalyi előadást láthattam. Sebaj! A színháznak is kellenek a támogatók, s ha úgy alakul, jövőben megnézem az ideieket. Különben néhány napja a színház melletti parkolóban is láthatott egy miniprodukciót néhány arra járó. A főszereplő én voltam, illetve egy kóbor kutya. Éppen telefonos beszélgetésben azt egyeztük az egyik kedves barátommal, hogy a délutáni órákban mikor megyünk ki a futópályára, miközben az egyik bokorból kiugrott egy agresszív kutya. Próbáltam megőrizni a nyugalmamat, s védekezésként nem berúgni a fogait, de azok csak koppantak a lábamon. Így kénytelen voltam a délutáni futásra egy sprinttel melegíteni. Közben egy arra járó megjegyezte, nem bánt ez a kutya. Mondom, eddig engem sem bántott, évek óta egy fehér társával ott fekszik a parkolóban, volt, hogy kaját is adtam nekik, de ezúttal valószínű megijedt, amikor közelebb értem hozzá. Szóval ennyit a jelenetről. Amúgy elgondolkodtató és „kulturált” közösségünkről árulkodik, hogy miért van tele folyton a kutyamenhely a befogadott ebekkel, miért élhetnek éveken keresztül kóbor kutyák a színház mellett, amelynek közvetlen környéke sokszor szemetes, illetve a mögötte lévő rejteket egyesek miért és hogyan használhatják időnként árnyékszéknek. 
A történtek után egy szívemnek-lelkemnek kedves társaságban „véletlenül” a Hacsikó kutyáról szóló filmet néztük meg. Immár másodjára láttam a történetet. Ezúttal sokkal másképp hatott rám, mint 10-12 évvel ezelőtt, s közben eszembe jutott az a kutya is, amelyik megtámadott. Arra gondoltam, talán ő is évek óta vár. Talán arra, hogy egyszer hazaviszi a volt gazdája, vagy éppen lesz, aki őt is befogadja. Három kutya tulajdonosaként már nem tudom hazahozni, de egy biztos, megérdemelne egy gazdát, vagy éppen a menhely is lehetne otthona. Már csak azért is, mert jó-jó, hogy nem bánt, de mi van, ha mégis egy gyermekre mordul úgy rá, mint rám!? Szoktam mondogatni, de így is érzem: fura világot élünk. Bármennyire is kedvelem az állatokat, illetve igyekszem toleráns lenni, az még sincs rendjén, hogy bármilyen város központjában attól kelljen félni, netán rettegni, hogy bizonyos csoportok kifosztanak, illetve megtámad a medve, vagy netán egy kutya. Színész legyen a talpán, aki mindehhez jó pofát tud vágni!