Felszállok a buszra. Komfortos meleg, nem nehezedik a vállamra a télikabát, ölembe teszem a laptoptáskát, előveszek egy könyvet, olvasni kezdek. Hasznosan telik az idő, nem kell feszült figyelemmel követnem, mikor próbál meg balra kifordulni a Brassói útra az, aki elvi okokból nem hajlandó jobbra menni, majd az első körforgalomban vissza – magát és másokat egyszerre veszélyeztetve. Nem az én felelősségem a vezetés. Én csak utazom, bámulhatok ki az ablakon. Nagyjából így képzeltem el a közlekedést, amikor kiderült, hogy Csíkszeredában végre új buszflotta indul, sűrűbb járatokkal. Az elképzelésem nem volt légből kapott: egyetemista és fiatal felnőtt éveim tapasztalataira építettem, amikor Kolozsváron hasonló tervekkel  vágtam neki a tömegközlekedésnek – hogy aztán valamelyik zsúfolt 25-ösön vagy 30-ason az egyik lábamon én álljak, a másikon pedig mások.

A város külső övezetében lakva azok közé a sofőrök közé tartozom, akiknek az autó egyet jelent a mobilitással és a szabadsággal. Szeretek vezetni, de a reggeli jégolvasztásról és -kaparásról, az autó állandó tisztán tartásáról, a parkolóhely-vadászatról, az üzemanyag és az ablakmosó folyadék folyamatos pótlásáról, az ónos esőtől csúszós utakon való lavírozásról zokszó nélkül lemondanék. Vártam hát az új lehetőséget, mert az elmúlt években azt is megtapasztaltam, milyen nehézkes a közlekedés, ha szervizelés miatt pár napig nincs a „fenekem alatt” az autó.
Az elméletem azonban viszonylag gyorsan megbukott. Először egészen prózai okból: a flotta elindulása nagyjából egybeesett az én pihenőszabadságommal és az ünnepekkel. Az új buszok ekkor nekem még inkább látványelemek voltak, mint közlekedési eszközök: szépek, újak, pontosak. Aztán amikor újra beindult az élet, gyorsan rá kellett jönnöm, egyetemista éveim óta megváltozott a családi állapotom. Az iskola, a munka, az edzések, különórák és a „gyorsan még ide is ugorjunk be” típusú logisztikai bravúrok közepette világossá vált, hogy a menetrend ugyan következetes, csak épp nem számol azzal, hogy egy család élete ritkán fér bele harmincperces idősávokba. Reggel még működik a rendszer: mindenki időben ott van, ahova mennie kell, még akkor is, ha a tesztidőszakban azért előfordultak késések. Délután viszont autó nélkül már szétesik a képlet. Ekkor jöttem rá, hogy a tömegközlekedés valójában nem közlekedési kérdés, hanem élethelyzet. Aki egyedül jár, rugalmas az ideje, és nem kell közben három különböző irányba szállítania a fél családot, annak az új rendszer valóban szabadság. Könyv, meleg, nyugalom, ablakon kibámulás. Aki viszont időhöz, másokhoz, intézményekhez és határidőkhöz van kötve, hazafelé pedig egy kisebb hadseregnek elegendő csomagot tuszkol be a csomagtartóba, annak a busz inkább csak egy opció, nem pedig megoldás.
Pedig környezetvédelmi kérdésekben elég elkötelezett vagyok, és azt is tudom, hogy egy városi közlekedési rendszert nem lehet hosszú távon fenntartani úgy, hogy csak azok használják, akiknek az ideje rugalmas, az utazás pedig ingyenes. Ezért próbálkozom. Néha busz, néha autó. Néha könyv, néha csomagtartó. A gyermekeim lelkesedése sokszor eldönti a kérdést, én pedig alkalmazkodom. Csakhogy egy városi közlekedési rendszer nem akkor sikeres, amikor átadják, hanem akkor, amikor használják. Amikor nem külön erőfeszítés, hanem magától értetődő választás azok számára is, akik dolgoznak, gyermeket nevelnek, akik reggel időre mennek, és este már csak haza szeretnének érni.