Életemben olyan gyorsan jelvényt levenni kabát hajtókájáról nem láttam, mint amilyen rekordidő alatt levette Szondy Zoltán a magyar címeres kitűzőjét. 1999. június 5-ét írtunk, zsúfolt, kipufogógáz szagú öreg buszon zötykölődtünk Bukarestben a Ghencea Stadion felé. A magyar feliratos cégautót egy politikusnak hála a parlament parkolójának biztonságában hagyhattuk, tőle kaptuk a belépőket is az aznap esti Románia–Magyarország focimeccsre. A felfokozott magyarellenes hangulatra való tekintettel a magyar szövetség nem igényelt jegyeket a találkozóra, hiszen nem volt életbiztosítás aznap magyarként megjelenni a román fővárosban. Fiatalos hévvel mi azt mondtuk: ugyan, csak nem ölnek meg minket... Ezt a nézetünket akkor értékeltük át, miután a stadionnál a buszról leszállva – ahol előzőleg piros-sárga-kékre festett drukkerek felszólították a csíkszeredeai újságíró-kollégát, hogy egy perce van levenni a magyar címeres jelvényt, máskülönben megetetik vele – félmeztelen, jatagánnal hadonászó fickó ugrott ki egy taxiból, azt üvöltve, magyar vért akar inni. Attól a perctől kezdve jobbnak láttuk, ha románul sem szólunk egymáshoz, nehogy akcentusunk eláruljon bennünket, és sűrűn köpködtük a tökmaghéjat, hogy ne tűnjünk ki a tömegből. Két órán át hallgattuk a stadionban Adrian Păunescu megzenésített hazafias verseit – Ceaușescu udvari költője korábban élő tévéműsorban könyörögte vissza Gheorghe Hagit a román csapatba, mondván, a válogatottól már visszavonult játékosra is szükség van, hogy legyőzzék az ősellenség magyarokat. Két zeneszám között huszonötezer torokból zúgott a „kifelé a magyarokkal az országból”, a „rájuk, rájuk, rájuk, az anyjukat!”, és más cifra rigmusok. Hiba volt kimennem a mosdóba: mire visszamentem, helyemen már egy jól megtermett, ránézésre alsó-giulești-i pasas ült, fehér izominge felett barna nyakán jól érvényesült az alkarnyi vastag aranylánc. Mellette ülő udvarhelyi barátom sűrű köpködések közepette úgy tett, mintha nem ismerne, s mikor a labda elhagyta a játékteret, a barna izmos felkiáltott, hogy „Afară!” vagyis kint, cimborám ijedtében megtoldta a jól ismert rigmus második felével... Sikerült belógnom a sajtótribünbe, Zolival egy széken ülve néztük végig a román győzelmet, éltük át a sorozatos magyar megaláztatást. 

Közel három évtized telt el azóta, egykori csíki kollégám nemrég klubelnöki minőségében járt a román fővárosban, miután a labdarúgó-szövetség főtitkára jelentette fel az általa elnökölt klubot, az FK-t, mert az egyik román bajnoki előtt Székelyföld feliratú trikókban kísérték ki a gyermekek a labdarúgókat a pályára. Ezúttal ugyan nem volt jatagános fogadtatásban része, ám kéznyújtását nem fogadták sem érkezéskor, sem távozáskor, a jelenlévők nem mutatkoztak be neki, mondván, nem barátkozni jöttek. A pellengérre állított klubelnök gyakorlatilag a megboldogult Vadim Tudor valamikori, akut magyargyűlölettől átitatott szövegeit kellett végighallgassa a jelenlévőktől, utólag pedig azt nyilatkozta, „megdöbbentette, hogy a román szövetség döntéshozó testületének csúcsán ilyen szintű magyarellenesség tapasztalható”.
Csak az elmúlt hetek történéseit felidézve ugyanilyen magyarellenesség volt tapasztalható a craiovai sportcsarnokban a botrányos román–magyar futsalmeccsen, ahol a román drukkerek bozgoroztak, miközben nemzeti csapatukat két székely edző irányította a kispadról, a pályán pedig négy székely játékos is igyekezett gólt rúgni a magyaroknak. A Nagyszeben–Kézdivásárhely harmadosztályos női focimeccsen pedig a játékvezető felszólította az ítélete miatt anyanyelvén méltatlankodó („Ezt nem hiszem el!”) székely lányt, hogy beszéljen románul, máskülönben kiállítja – miközben a lelátón ülők épp arra szólították fel a vendégjátékosokat, hogy hagyják el az országot.
Amikor a magyarokat kell szidni, nincs különbség Európa-bajnoki találkozó és harmadosztályos focimeccs között – a többségi nemzet szurkolói teljes egyetértésben gyaláznak még mindig bennünket, pedig egykor reméltük, idővel kinövik ezt. Vannak ugyan biztató jelek – például a szebeni eset után a kézdivásárhelyiek román ajkú edzője kelt ki a legjobban magából –, ám a már említett futsalmeccsen a sárga mezes kisgyermekek torkából is felhangzó bozgorozás miatt attól tartok, így megy ez mindaddig, amíg az utolsó magyar le nem oltja majd a villanyt valahol Atyhában...