Megyénk három településén is káposztavágást és -vásárt tartottak a múlt hétvégén. Tudósítóként a csíkcsicsóin vettem részt, rendkívül jó hangulatú közösségi ünnep volt. Kollégáim beszámolóiból úgy tűnt, Szépvízen és Szárhegyen sem volt ez másképp. Örülök, és örüljünk, hogy a járvány után, a gazdasági nehézségek és a háborúk dúlása közben mi még ünnepelhetünk. A csicsói káposztafesztivál azért is volt különleges, mert ekkor tartották az Ábel-ház ünnepélyes átadóját.

Mint tudjuk, Tamási Áron Ábel a rengetegben című regényének főhőse – mielőtt a Hargitára költözött – Csíkcsicsóban lakott.

„Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is Ábelnek hívtak engem; s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposztatermelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett” – így ír Tamási Ábel otthonáról.

S hogy milyen lehetett az ő háza, immár ezt szemlélteti a káposztatermelő településen az az 1800-as évek végén épített régi parasztház, amelyet felújítva adtak át, és turisztikai információs központként fog működni a jövőben. A házba betérve akaratlanul is lejátszódott a regény a szemem előtt, és valóban úgy éreztem, olyan, mintha annak részese lennék. Egyszerű a berendezés: szép székely motívumokkal díszített bútorok, székely népviseletek a házban, az udvaron jó muzsika szólt. Időnként már-már csak arra vártam, mikor érkezik Ábel, hogy vállon veregessem, és szerencsét kívánjak a hargitai tevékenységéhez.

Mindezek ellenére mégis tartottam az Ábel-ház avatójától, ugyanis az elmúlt években a különböző létesítmények átadói rendkívül hosszúak, unalmasak voltak, mindig rengeteg a felszólaló és a köszönöm szépen… (Hálánk kifejezése talán meghittebb és értékesebb, ha nem a nagyközönség előtt tesszük.) Amúgy az a tapasztalat, szinte mindenki unja az ilyen átadókat, a felnőttek beszélgetnek, a gyermekek játszadoznak, s a politikusaink is gyakran a telefonjukat nyomogatják. No de ez esetben ez az avató olyan egyszerű és szerény volt, mint maga Ábel és a története. A rövid avatóbeszéd után még a barátok is megérkeztek, mármint nem a ferencesek Ábelhez a Hargitára, hanem a pálosok a Hargitáról. Tényleg, majdnem, mint a regényben. Így jó szájízzel távoztunk.

Különben a csíkcsicsói barátom sokadjára is elkacagja magát, amikor az erdei kirándulgatásainkon javaslom, énekeljük el a csicsói lambadát. Szóljon most is a tiszteletükre: „Kerek a káposzta, csipkés a levele…”