Január elsejétől ismét nőtt a pedagógusok, az iskolai alkalmazottak, az iskolaigazgatók fizetése. Persze, nem a nyári sztrájk végén megígért mértékben, de nőtt. Az év eleji lelassulásban, amikor a hírek is még csak csordogáltak, megfigyeltem, hogy az online hírportálokon az említett téma gerjesztette a legtöbb hozzászólást. Valamiért a pedagógusok igényei, követelései, netán tiltakozása mindig kemény társadalmi ellenállásba ütközik, anno, sok évvel ezelőtt még csak szóban lehetett a felháborodást hallgatni, a közösségi média viszont már korlátlan lehetőséget biztosít a vélemények, indulatok nyakló nélküli kinyilvánítására.
Már a nyári sztrájk idején megjegyeztem, hogy – bár teljesen jogos a munkakörülmények javítása, a béremelés mellett kiállni, tenni érte – azért érdemes (szükséges) lenne az emberek véleményét is megvizsgálni, vajon miből fakad, mi táplálja ezt az ellenállást, a „tanárutálatot”?

Az egyik fő motívum, ami megjelenik a hozzászólásokban, a múlt rendszer maradéka, a populista kurzus hagyatéka, de még ma is jól érezteti hatását: a szellemi munka nem munka, mert nem falat raknak, fát vágnak, gépsor mellett állnak egy üzemben a tanítók, tanárok, ergo nem is fáradhatnak el, örüljenek, hogy mások kemény fizikai munkával kitermelik a bérüket. Aztán következik a már kismilliószor megcáfolt városi legenda a három hónapos „iskola felé sem néznek” szabadságról, és arról, hogy a pedagógusok csak megtartanak néhány órát és dőlhetnek is hátra. Jól kirajzolódik a hozzászólásokból az is, hogy sokan a saját frusztrációikat verik le a netán béremelést kiharcolókon, ha nekik nincs, másnak se legyen alapon. 
Van még valami, amit gyakran hangoztattak a kom­men­telők nyáron és most is, és az nem más, mint az oktatás minőségével való elégedetlenség. Gyakran elképzeltem, hogy az a cikkenként akár száznál is több negatív vélemény mögött mind olyan ember áll, aki gyermekként vagy most szülőként nem gyakran találkozhatott olyan pedagógussal, aki pozitív hatást váltott ki belőle. Aztán ha csak a helyesírást, fogalmazást nézzük, akkor az is siralmas jelzést ad az iskolai oktatás hatékonyságáról. A január eleji véleményözön egyik vezérszólama azonban az volt, hogy bár megkapják a „nagy fizetést” a tanárok, mégis különórára kell járatni a gyermekeket, ha sikeres vizsgát szeretnének a szülők. Ennek a témának is több vetülete van, most nem mennék bele a taglalásába, ezúttal mindössze azt húznám alá, hogy bizony, igazság van ebben. 
A magánszférában egyértelmű: a cég jól teljesít, ha a kliensek elégedettek a termékkel, a szolgáltatással, a kiszolgálással. Az iskolákban a pedagógusok mintha buborékban élnének, tisztelet a kivételnek, de egyelőre nem tényező az, hogy a célközönség (diákság, szülők) elégedett legyen a kapott szolgáltatással. Sőt, néha sértésnek is veszik, ha arról kapnak jelzést, hogy a tanítás is egyfajta szolgáltatás… Bocs, de ha egy adott tanintézetben a vizsgaeredmények egyik vagy mindegyik tantárgyból évről évre a béka feneke alatt mozognak, akkor az valamennyire az azokat „leadó” pedagógus teljesítményéről is jelzést adnak, nem? Az oktatás közszolgáltatás, és mint ilyen, egyáltalán nem árt(ana), ha igyekezne közelíteni a „kliensek” és a kor igényeihez.
Érdemes tehát szőnyeg alá söpörni a negatív véleményeket? Amelyek között természetesen vannak megalapozatlanok, de jogosak is. Amelyeken lehet mérgelődni, de lehet úgy is olvasgatni, hallgatni azokat, hogy egyfajta görbe tükröt tartanak az úgy-ahogy működő, olyan-amilyen oktatási rendszerünk elé. A szembenézés, a visszajelzések elemzése pedig akár egy tisztulási, jobbítási folyamat elindítói is lehetnének...