Amikor a vidéki csendet megtöri a sziréna baljós hangja, legtöbben az ablakhoz szaladunk, és keressük, honnan gomolyog a füst. Katasztrófaturizmus. De van egy maroknyi ember, akinek ez a hang nem a borzongó kíváncsiságot, hanem az azonnali cselekvést jelenti. Akik teketóriázás nélkül hagyják ott a családi ebédet, szakítják félbe a ház körüli munkát vagy a pihenést, hogy magukra rángassák a súlyos bevetési ruhát. Olyan civilek, akik professzionális felelősséget vállalnak – hol korszerű, hol a múlt század közepéről kiszuperált eszközökkel. Méltatlanul keveset beszélünk róluk.

Az önkéntes tűzoltókra a megyei katasztrófavédelem ma már egyenrangú félként tekint, ami egyrészt elismerés, másrészt kényszerpálya. A hivatásosok is tudják: nélkülük tehetetlenek vagy kevésbé hatékonyak lennének a távoli tanyákon vagy a szűk falusi utcákban. Az önkéntes az, aki tudja, hogy a kiszáradt patakmederben hol maradt még annyi víz, amivel táplálni lehet a szivattyút, hogy melyik udvaron keresztül lehet legkönnyebben megközelíteni a lángoló csűrt, és ő az, aki név szerint ismeri a bajbajutottat. Ez a lokális tudás pótolhatatlan, és semmilyen GPS-rendszer nem helyettesíti. Számtalanszor ők az elsők a helyszínen, ők kezdik az oltást, a mentést, a felszabadítást, ők az első védvonal, és gyakran mire a városi egységek kiérnek, már megfékezték a tüzet vagy megakadályozták a katasztrófát. A társadalom ugyanolyan mércével méri az önkéntest, mint a képzett tűzoltót, ugyanúgy elvárja a profizmust.
A megye biztonságának egyik legfontosabb pillérét az önkéntes tűzoltó-alakulatok jelentik – mutatott rá nemrég a Hargita Megyei Olt Katasztrófavédelmi Felügyelőség vezetője is. Megyénkben 32 működési engedéllyel rendelkező és 35 engedélyezés alatt álló önkéntes szolgálat működik, ami összesen 1752 önkéntest és 79 tűzoltóautót jelent. Tavaly hatvan tűzesetet teljesen egyedül, hivatásos segítség nélkül oldottak meg, sokszor a legeldugottabb településeken. 
Mégis, ha benézünk a szertárakba, felemás érzés fog el. A felszerelés egy része – a megyei önkormányzat rendszeres támogatásának, illetve EU-s pályázatoknak köszönhetően – korszerű, jó minőségű. De sokfelé látni még a garázsokban 30-40 vagy még több éves, kiszolgált, adományként kapott szerkocsikat, amelyek mai üzemeltetéséhez, az alkatrészeik cseréjéhez sokszor nélkülözhetetlen a székely találékonyság. Van olyan csapat, amelynek bázisa új építésű, célszerű és kényelmes – de olyan is, ahol nincs egy rendes öltöző, s a kormos, vizes ruhát a fűtetlen garázs sarkában vetik le. Ezért is jó látni olyan példákat, ahol a helyi közösség érzi és érti: az önkéntes tűzoltóknak nemcsak sör és vállveregetés jár a falunapokon, hanem modern felszerelés, fűtött szertár és magas színvonalú kiképzés is. Ahol a falu, község nemcsak elismeri a lánglovagok munkáját, hanem összefogásból, saját erőből segít is adományokkal, kalákával. 
Mert amikor legközelebb megszólal a riasztás, ők ismét futni, tenni fognak. De nekünk, a közösségnek és a döntéshozóknak kötelességünk megkérdezni: tettünk-e eleget értük, mielőtt a baj megint bekopogtatott?