Nehezen törődnek bele a bírák, hogy a kormány csökkenteni fogja a különnyugdíjukat. Emberileg megértem őket. Ha én is havi húszezer lej fölött keresnék, s utána alig havi 13-14 ezerből kellene szegényesen meghúznom magam, én is tiltakoznék. Sőt! Fel lennék háborodva! Elvégre az államháztartási hiány csökkentésével, a közterhek igazságos elosztásával addig tud fenntartás nélkül egyetérteni az ember, ameddig nem az ő zsebébe nyúlnak.
Még mielőtt pálcát törnénk a derék bírák fölött, próbáljuk meg kicsit az ő helyükbe gondolni magunkat. Igazságtalanság lenne az ő javadalmazásuk igazságtalanságáról papolni úgy, hogy közben meg sem kíséreljük, hogy legalább néhány percig empatikusan viszonyuljunk hozzájuk. Ahogy a nagy Hobó, azaz Földes László fogalmazott a Ballada a parlamenthez című dalában: „jogában áll minden féregnek, dögnek védekezni, ha életére törnek”. Jogosan vethetik közbe, szó nincs arról, hogy a bírák élete veszélyben forogna – na de mégiscsak pénzből él az ember. Érthető, ha ők úgy gondolják, hogy azért tanultak annyit a jogi egyetemen, azért választották a bírói pályát, hogy cserében anyagi gondok nélkül és korábban mehessenek nyugdíjba. Érvelhetnek azzal, hogy más előtt is adott volt a lehetőség, hogy jogi tanulmányokat folytasson és kitartó, szorgalmas munkával bíró legyen belőle, vagy ügyész. A hatályos szabályok ismeretében hozták meg a döntésüket, járták végig útjukat, igazságtalanság, ha ezeken a szabályokon az ő rovásukra változtatnak. És tényleg: ha belegondolunk, hogy milyen borzalmas hivatalnoki bükkfanyelven vannak megszövegezve a törvények, milyen iszonyat unalmas szövegtengeren kellett átrágják magukat ahhoz, hogy ide jussanak – van némi igazuk. Lássuk be.

Ráadásul az igazságszolgáltatás függetlensége és pártatlanság minden demokratikus hatalommegosztáson alapuló társadalmi berendezkedésnek alapvető értéke. Ha ez nincs meg, akkor oda a társadalom bizalma, és önbíráskodás, anarchia következik. A bírák azért is kapnak olyan nagy fizetést, hogy ne lehessen őket megvesztegetni. Emberből vagyunk, az intézményes pártatlanságnak ára van. Nemzedékek keserű tapasztalata Európának ebben a szegletében, hogy akit meg lehet vesztegetni, azt meg is vesztegetik. Szóval mielőtt szörnyülködni kezdünk, hogy „ezek” milyen jól keresnek, vegyük a fentieket is figyelembe.
Ahogy ilyenkor lenni szokott, most jön a „de”. Az éremnek ugyanis a tárgyalótermekben is két oldala van. A másik oldalt társadalmi igazságosságnak hívják. Ez egy meglehetősen sokat vitatott fogalom, van, aki már a puszta említésére is populizmust, demagógiát kiált. Nem tartozom közéjük. Ugyanis olyan időkben, amikor az ország gazdasága levegőért kapkod, az államháztartási hiányt megszorításokkal próbálja csökkenteni a kormány, akkor igenis elvárható némi társadalmi szolidaritás. 
Bármennyire is nincs ínyére ezt kihangsúlyozni a kormánynak (azért nincs, mert szavazatvesztéssel jár), a helyzet persze az, hogy a megszorítások árát a lakosság, mi valamennyien fizetjük meg. Az árak emelkedése, az infláció a mi zsebünkből veszi ki a pénzt. S bár ez mindnyájukra érvényes, nem egyformán érvényes: a gazdagoknak elhanyagolhatóbb veszteségeik vannak. Ezért bicskanyitogató csöppet, hogy a bírák ennyire ragaszkodnak kiváltságaikhoz. Nem érezzük azt, hogy hajlandóak lennének szolidaritást vállalni velünk, egyszerű emberekkel. Pedig a mi adónkból élnek, és megérthetnék, hogy amikor a mi zsebünkből is kivettek egy rakás pénzt, nem tudunk nekik olyan nagy nyugdíjat fizetni.
Egy ideális világban, ahol a társadalmi igazságosság, az egyenlőség elvét mindenki magáénak vallja, ebből nem lett volna ekkora nézeteltérés. De nem olyan világot élünk. Mindenki ragaszkodik ahhoz, amije van, ha gazdag, ha szegény. Szolidaritás, társadalmi egyenlőség? Illúziók!