Kétségkívül egyedül nekem róható fel, hogy a gyermek atombomba-mániás lett. Nem tudom, hogy történt – tény, hogy reggelente, óvodába menet mindenféléket mesélek neki kőkorszaki szentélyekről, homéroszi csatákról, nagyszájú lovagokról, nagyorrú királyokról, nagyfejű első titkárokról, szabadságharcokról és világháborúkról. De nincs ebben semmi didaktika, egyáltalán nem célom, hogy a gyermek többet tudjon a napóleoni hatalomtechnika 19. századi civil jogrendszerekre gyakorolt komparatív hatásáról, mint a többi középcsoportos. Csak mondom, ami eszembe jut, ahogy eszembe jut, egyik kezemben gyermekpracli, másikban ovistáska, harmadikban vizespalack, negyedikben alvóka (a pizsamáját már megint otthon felejtettük). Igen, szóba került Hirosima is. Hogy lett ebből az, hogy azóta a gyermek minden hétvégén megpróbál rávenni, hogy nagyapja falusi fészerében atombombát építsünk? Nem tudom. Kérdem: mégis hogyan gondolja?? Töprengve mondja: 
– Hát kell hozzá víz, atombomba…
Így állunk. Még azt tenném hozzá, hogy a legveszélyesebb támadóeszköz, amit eddig a borsmenta- és kertikaporszagú sufniban fabrikáltunk, egy fakard. (Igen, újabb súlyos nevelési malőr! De inkább a mintaszülők ítélkezése, mint az állambiztonságiak látogatása.)

Emiatt én is kénytelen vagyok az atombomba kérdésén gondolkodni, pontosabban azon, mit kellene csinálni, hogy a fiamat tíz vagy húsz év múlva ne foglalkoztassa ismét. Én azzal a konvencióval nőttem fel, hogy Hirosima horrorja – a nukleáris tél kockázata – a harmadik világháború elkerülésének záloga. S hogy a nukleáris arzenál által megvalósuló atomfenyegetés diplomáciai eszköz: kompromisszumot kicsikarni való, arra, hogy kordában tartsa azt, aki másként embertelen, megzabolázhatatlan lenne. Ahogy a Manhattan Program-tag Józef Rotblat bizakodott: „Azért dolgoztunk az atombombán, hogy azt ne használják!”. (Aztán megsejtette, hogy ez nem így lesz, kilépett, s élete vége felé a nukleáris leszerelésért való küzdelméért megkapta a Nobel-békedíjat.) Tessék, egy nyomasztó kérdés: ha Ukrajna 1994-ben nem postázza vissza a szovjet atomtölteteket, az 1000 km hatótávú ballisztikus hordozókat és nem robbantja fel a 30 méter mélyre betonozott rakétasilóit, indít-e ellene 2014-ben inváziót, 2022-ben háborút Oroszország?
A mai óvodások nem így fognak felnőni. Nemcsak arról van szó, hogy a hidegháborús nukleáris arzenál leszerelése-leselejtezése után (a Szovjetuniónak kb. 40 000 atomtöltete volt, ma Oroszországnak 6000, az USA-nak volt 30 000, ma 5000, s bár a többi atomhatalom mind növelte a készletét, a 80-as évek derekán a világon létező több mint 60 ezer atomtöltet mára 13 ezerre „csökkent”) most ismét feszített ütemben kezdtek fegyverkezni az atomhatalmak – meg feltehetően azok, akik azzá remélnek válni. Azt találom aggasztóbbnak, hogy az atomfenyegetés (és atomfenyegetettség) toposza inflálódik el, válik súlytalanabbá a köztudatban. Egy (túl) közeli példával: amikor az orosz–ukrán háborúval eszkalálódott a nukleáris veszély, a diskurzus arról szólt: az oroszok, „legfeljebb” „csak” taktikai – tehát nem stratégiai – atomfegyvert vetnének be. Az atombomba „kisöccse” ma egy 1–300 kilotonna robbanóerejű eszköz. A hirosimai 15 kilotonnás volt. Vagy: Fehéroroszországban épp 2000 fős katonai gyakorlat zajlik atomfegyver-alkalmazási stratégiákról. Be se került a főbb hírekbe. 
Nehéz megértenem, hogy ha európai országokban kormányra lehet jutni atomenergia-ellenes programmal, hogy nincs nagypárt, amely a nukleáris leszerelést tűzné zászlajára? Amikor százezrek vonulnak utcára emberi jogi vagy társadalmi normarendszeri követelésekkel, hogy nincs tömegbázisa a tömegpusztító fegyverek korlátozásának? Piszlicsáré ügyekért is vérre menő szócsaták folynak az európai parlamentekben, és nem látok egyetlen nagy formátumú politikust, aki az atombomba ellenében tenné fel karrierjét.
Nézem a kínai győzelmi napi katonai parádé képsorait. A Tienanmen teret – Mennyei Béke Kapuja – ellepi a hadifelszerelés. Fehér inges, bevásárlószatyros fiatalember helyett a show-t ma a nukleáris triász viszi: Kína jelzi, hogy fegyverrendszerével 20 ezer kilométeres hatótávolságban (!) a levegőből, a szárazföldről és a tengerek mélyéről is képes pusztítani. Nem ezt mondják, hanem hogy: védekezni. Hszi Csin-ping elnök arról beszél: „ma az emberiség a béke vagy a háború, a párbeszéd vagy a konfrontáció, a mindenki nyer vagy a zéró összegű játék közötti választás előtt áll”. Zárásként felröptetnek pár tízezer békegalambot és léggömböt. Abszurd.
És ha figyelembe vesszük az emberanyag, a kvalitások, a képességek általános hanyatlását, a jövő vezetőitől, a tíz-húsz év múlva hatalomra és atomarzenálhoz jutóktól talán még inkább lehet majd tartani. Amikor elkopik a hirosimai plazmagömb által falra fényképezett utolsó emberi árnyék is, újra elkezdik számolni az időt a 8 óra 15 perckor megállt órák.