Van egy régi, félig tréfás, félig komoly elvem: ha valamiben világbajnokunk van – legyen az akár origami vagy szalvétahajtogatás –, azt nem illik félvállról venni. A teljesítmény értékét nem cinizmusban mérik. Ehhez képest nálunk gyakran úgy tűnik, ha valami sikerül, az első reakció nem az öröm, hanem a gyanakvás. Nem ünnepeljük, hanem méregetjük, nem büszkék vagyunk, hanem megmagyarázzuk, miért „nem is olyan nagy dolog”. Ez nem kritikus szemlélet, ez reflexszé vált kishitűség.
A teqball körüli hangulat tökéletes példája ennek. Egy új sportágról, egy magyar találmányról, egy hungarikumról beszélünk, amely tíz év alatt jutott el oda, ahova másoknak fél évszázad sem elég. Van világbajnoki rendszer, profi ranglista, közvetíthető formátum, látható dinamika. És ami számunkra a legfontosabb: van egy székely világelsőnk. Györgydeák Apor immár harmadik éve vezeti az egyéni ranglistát, kétszeres világbajnok, Székelyudvarhely pedig világbajnokságot rendez – olyasmik ezek, amihez a legtöbb városnak még az álmodozáshoz sincs alapja.
Ehhez képest székelyföldi sportvezetők hangja jut el hozzánk, miszerint: jó-jó, van világbajnokunk, de ezt a sportot csak ezren űzik világszerte, ráadásul nem is olimpiai szám... Olyan ez, mintha valaki egy távcsővel próbálná bizonygatni: a hegycsúcs valójában nem is olyan magas. Az érdem nem attól kevesebb, hogy új területen születik. Egy világelsőség akkor is világelsőség, ha valakit zavar, hogy túl gyorsan nőtt ki a földből.

A teqballt érő kritikák valójában négy forrásból táplálkoznak. Az első a „komolytalanság” bélyege, amelyet minden új sportág megkap a konzervatívabb szereplőktől. Így indult a snowboard és a BMX is, ma mégis olimpiai számok. A második a gyors fejlődés miatti idegenkedés. Sokak számára az a megnyugtató, ami lassú. Ami nem zavar be a már kialakult status quóba. A harmadik az olimpiai státusz emlegetése. Mintha az öt karika lenne az egyetlen igazolása annak, hogy valami értékes. Pedig a világ sporttérképe sokkal sokszínűbb, mint amit a NOB bármikor lekövetni tudna. Végül a legkellemetlenebb ok: a szakmai féltékenység. Az új sportágak érkezése felkavarja a hagyományos hierarchiát; sokan reflexből védekeznek, nehogy egy modern, rugalmas, látványos sportág elvegye tőlük a figyelmet, a teret vagy a lehetőségeket.
A HVG-ben nemrég megjelent egy temető hangú cikk, amely erre a hullámra ült fel, miközben politikai összefüggések között próbálta értelmezni a sportágat. Igen, ahogy sok más sportág esetében, itt is lehet beszélni pénzügyi nehézségekről, szerkezeti átalakításokról. De ebből egy egész sportág végét vizionálni nem elemzés, hanem túlzás. A sportág átalakulhat, Ázsiában találhat jobb táptalajra, nem tudni. Nehéz bármit is megjósolni, aki pedig már a végét jósolja, az legfeljebb szenzációra vadászik.
Ami viszont egészen bizonyosan igaz: a teqball székelyudvarhelyi története éppen most íródik aranybetűkkel. Van világelsője, világbajnoka, decemberben világbajnokságot rendezhet, és a Góbék Teqball Team jelenlegi dominanciája is tény. Ezeket relativizálni nem kritikusság, hanem kishitűség.
Nyilván lehet vitatkozni a sportág jövőjéről, a szövetség irányairól, a nemzetközi intézményrendszer stabilitásáról – és kell is. De miközben ezekről beszélünk, nem feledkezhetünk meg arról, ami szintén biztos: van valami, amiben a székelyek a világ legjobbjai. És hogy ez teqball, origami vagy bármi más – végső soron mellékes. A lényeg az, hogy felismerjük: a saját sikereink értéket képviselnek. És aki képes ezeknek örülni, az már félúton van egy magabiztosabb, önbecsülőbb közösség felé.