Meredek, sőt szürreálisan abszurd állítás, hogy a valóság hagyma, igaz? Pedig vannak előzményei. Létezik olyan kontextus, amelyben megállja a helyét. Ha esetleg mégsem, akkor meg kell teremteni. Erre teszek kísérletet.
Most, hogy alig pár hét van hátra karácsonyig, akaratlanul is eszébe jutnak az embernek azok a filmek, amelyeket ebben az időszakban szoktak vetíteni a tévék. Ilyenkor sokadjára fárasztanak a Reszkessetek, betörők! – a nézőknél csak szegény Macaulay Culkin utálja jobban, aki a film készítése óta rég felnőtt – és lazítanak el a Bud Spencer-filmek. A szokásos felhozatalból nekem mégis a Shrek jutott eszembe.
Az animációs filmben hangzik el a következő párbeszéd: – Az ogrék olyanok, mint a hagyma. – Büdösek? Megríkatnak? (...) – Nem! A hagyma többrétegű! Az ogre többrétegű! Érted már? Többrétegűek vagyunk!
Nos, ilyen értelemben a valóság is olyan, mint a hagyma. Többrétegű! Egyszerre unalmas és izgalmas, békés és véresen pusztító, hétköznapi és rendkívüli, színtelen és sokszínű. Ha már engedünk a szabad asszociációk csábításának, akkor aláfestő zeneként hallgathatjuk a Beatles Glass Onion (Üveghagyma) című dalát. Helyszűke miatt most nem idézek a dalszövegből. Higgyék el nekem, hogy passzol ide, vagy járjanak utána.
Olyan héten vagyunk túl, amikor kis túlzással minden is megtörtént, mint a búcsúban. Alapjáraton elterelte a figyelmünket a labdarúgó-világbajnokság, de ezen a héten már voltak szünnapok is, így szembesültünk a valósággal, akár akartuk, akár nem. Például azzal, hogy Románia schengeni csatlakozása továbbra is vágyálomszerű távoli ígéret maradt. Pedig azt hittük, közel járunk hozzá. De nem. Az osztrák állam vezetőinek pillanatnyi belpolitikai érdekei azt kívánták, hogy vétózzanak.
Recseg-ropog a közös Európa eszméje. Pedig látszólag mindenki jót akar. A sok bába között mégis elveszni látszik a gyermek. Az európai uniós tagságnak kétségbe vonhatatlan előnyei vannak, elég a rengeteg uniós pénzből finanszírozott beruházásra gondolni.
Mindez nagyon szép, csak az a gond vele, hogy a hétköznapok embere számára ez nehezen értelmezhető és átélhető valami. Brüsszel messze van és a székelyföldi kisvárosok, falvak perspektívájából az EU valami fura elefántcsonttoronynak látszik, ahol túlfizetett nyakkendős bürokraták ülnek. Ezzel szemben a határok szabad átjárhatósága nagyon is átélhető élmény (lett volna). Nem mellesleg olyan gesztus lett volna a nyugat-európai országoktól, amellyel végre egyenrangú partnernek ismertek volna el bennünket. Ez nem történt meg és ez nem tesz jót az összeurópai szolidaritásnak.
Különösen most fájdalmas ez, amikor a szomszédban lassan egy éve háború dúl, és a következményeit közvetve a bőrünkön érezzük valamennyien. Ha valamikor, akkor most kellene szolidárisnak lenniük az unió tagjainak. Ehhez képest egyáltalán nem boldog nagy család benyomását kelti az EU, hanem egy örökösen civakodó házaspárét, akik sem egymással, sem egymás nélkül nem tudnak meglenni. 
Jó lenne szót érteni egymással, és nem egymást kizáró pártos narratívákat építeni, mert a valóság olyan, mint a hagyma: sokrétegű.