Azok számára, akik a múlt század utolsó évtizedeiben (értsd: az 1980-as, 1990-es években) szocializálódtak a magyar sportlelátókon, bizonyára ismerősen hangzik a rigmus miszerint „XY a legnagyobb király!”. Az XY helyére természetesen minden szurkolótábor az éppen aktuális közönségkedvence nevét helyettesítette be. Például hogyaszongya: Il-lés Bé-la a legnagyobb király (hú, tényleg, micsoda király volt, még meg is koronázták a Hungária körúti MTK stadion gyepén).
Mert a király a mindenekfelett álló, a legjobb, a legnagyszerűbb. Egy csapat királyának tekintélye uralkodásának ideje alatt kikezdhetetlen, megkérdőjelezhetetlen. Vétkeit (mondjuk egy-egy gyengébb meccset vagy kihagyott gólhelyzetet) bocsánatosnak találja az egyszeri drukker. Persze kivéve az árulást, na, azt nem! Ha a kedvenc csapatot vált, ne adj’ isten egy riválishoz, netán ősellenséghez távozik, azonnal közellenséggé válhat. Vége a királyságnak, azaz az egyiknek, mert egy másik csapatban, egy másik közönség számára ugyanúgy lehet ő az (egyed)uralkodó. Már ha megküzd érte és elnyeri a „trónt”.
Mint a mesében, vagy még inkább, mint a történelemben. Manapság nem a királyok (és királynék) világát éljük, bár tudjuk, léteznek olyan országok, ahol ma is élnek hús-vér koronás uralkodók. Magyarországnak 1918 óta nincs királya, előtte az államalapító Szent Istvántól IV. Károlyig összesen 53 koronás fő uralkodott a Magyar Királyságban.

És ha már Szent István. Nála érdemes megállnunk egy kicsit. És nem csupán azért, mert alig egy hete ünnepelte őt a világ magyarsága, hanem azért is, mert a legtöbb ember számára ő volt „A” király, a legnagyobb király. Ha az államalapítás idején, Vajk és Kupa (István és Koppány) trónharca idején léteztek volna a csatatér mellett szurkolótáborok (avagy, stílszerűen: a drukkerhadak is jelen lettek volna), minden bizonnyal felhangzott volna a fent idézett rigmus. Valahogy így: El-ső Ist-ván a legnagyobb király!
Ő az, akit minden magyar ismer és elismer, akinek koronázási ékszereit a magyar Parlamentben, mumifikálódott jobb karját a róla elnevezett bazilikában őrzik. Ha valaki csak egyetlen magyar királyt ismer, az biztosan ő (na jó, Mátyás, az igazságos még labdába rúg). Nem utolsósorban róla készült rockopera, méghozzá nem is akármilyen! Az István, a király népszerűsége nemzedékeken átívelő. Nincs olyan magyar ember, aki ne fújna legalább egy-két dalt a műből, de ha létezik is ilyen, az is biztosan kapásból folytatni tudná: „Magyarok,…”. Igen, igen, „…férfiak és asszonyok”. Ugye, hogy megvan, kedves Olvasó?
Ahogy megvolt több tízezer embernek szombaton a csíksomlyói hegynyeregben. A Kis- és Nagy-Somlyó közé 22 év elteltével visszatért produkció minden előzetes várakozást fölülmúló sikert hozott, és nem véletlenül. A koncertváltozat minden szempontból megállta a helyét, a hangzásról, a látványvilágról, a show-ról egyaránt szuperlatívuszokban lehet beszélni. Dolhai Attila szavai csengnek a fülemben. A darabban Koppány vezért alakító művész az előadás előtt úgy fogalmazott: az István, a király varázsát az (is) adja, hogy a közönség azonosulni akar a szereplőkkel, hogy mindenki tud választani olyat, aki lenni szeretne. És bár tudjuk, hogy „oly nehéz a választás”, mindenkinek megvan a maga kedvence, akivé átváltozik néhány dal erejéig. 
Dráma, szerelem, halál, bűn és bűnhődés, gyötrelem és feloldozás, bukás és happy end. Mindez egy darabban. Óriási karakterek, súlyos és lényeges mondatok. Olyan mondatok, amik mit sem veszítettek aktualitásukból. Talán ezért szakadt ki az ordítás, az énekszó a somlyói előadás végén a levonuló közönség torkából. Újra és újra elrikoltotta magát valaki a sötétben: Hajrá!, amire érkezett a zúgó válasz: Magyarok! És zúgott a Ria-ria, Hungária!, meg persze, az éjjel sem akart véget érni. Soha. Nem is fog véget érni soha, amíg lesz, aki emlékezni fog az első magyar királyra. Szóljon még legalább ezer évig: István, a király! Hajrá, magyarok!