Nem érünk rá, sok a dolgunk. Mind sürgős. Ilyenek a szorgos hétköznapok. Ha éppen nem dolgozunk, akkor úton vagyunk valahová, ahol el kell intéznünk valamit. Semmi nem tűr halasztást, holnap már késő. Különben is tegnapra el kellett volna készülnünk mindennel (is). Közben percekké olvadnak a pillanatok, órákká a percek, napokká az órák, évekké a napok, és nem érnek véget az elintézésre váró ügyes-bajos dolgok. Mindig akad valami, amit meg kell tennünk, ami nem ér rá holnapig. Csak néha csodálkozunk rá az utcán a szigorú, feszült arcokra, ahogy mindenki éppen rohan valahová, mert dolga van.

Elvétve vesszük észre azt is, ha elmegyünk valami mellett, ami szép, kellemes a szemnek vagy a fülnek, bármelyik érzékszervünknek. Nincs időnk rácsodálkozni semmire, nem érünk rá gondolkodni. Beérjük azokkal a gondolatokkal, amelyeket másoktól hallunk, elég tetszetősek meg közvetlen környezetünkben népszerűek, és egyszerű, könnyen megérthető válaszokat adnak mindenre (is).
Így vagyunk valahogy a kultúrával. A saját kortárs kultúránkkal is. Nem érünk rá fogyasztani. Mindez a csíkszeredai Prisma Fotóklub hétvégi kiállításmegnyitóját követően jutott eszembe. Pedig sok kiállításon megfordultam életemben, javarészt még Kolozsváron, amikor szinte hetente tudósítottam egyről. Mégis alig tudok egy-kettőt felidézni ezek közül. Valószínűleg ennek az az oka, hogy nem értem rá érdemben foglalkozni velük. Az foglalkoztatott, hogy szedjek össze annyi közérthető információt, hogy egy kétezer leütéses tudósítás kikerekedjen belőle. Nem igazán engedhettem meg azt a luxust, hogy nyugodtan megnézzem magamnak a tárlatok anyagát. Minél hamarabb le akartam tudni a munkát, amint lehetett, elsiettem. 
Egészen más volt most a csíkszeredai fotográfusok kiállítása, amelyre ezúttal magánemberként mentem el. Egy-egy kép előtt hosszabban elidőzve megtudtam engedni magamnak azt a luxust, hogy engedjem, hogy hasson rám a látvány. Sőt! Még azt is megengedtem magamnak, hogy elgondolkodjak a látottakon. Csak meg ne tudja az adóhivatal! Még képesek lennének ezért különadót kivetni. 
Még a képek nézegetése közben ért a felismerés: mennyi lehetőséget, alkalmat szalasztottam el, hogy felhőtlenül élvezzem a vizuális művészetek hatását. Az a helyzet ugyanis, hogy a jól komponált fényképek, festmények, szobrok megtekintése egészen kellemes élményt tud nyújtani, de csak akkor, ha ráérünk. Sajnos ennek nem kedveznek a hétköznapok, a fejünkben zakatoló gondolatok. Vajon elzártuk-e otthon a gázcsapot? Mindig akad valami, ami miatt aggódhatunk. Pedig néha érdemes néhány órára kiszállni a taposómalomból. Egy tárlat megtekintéséhez egyáltalán nincs szükség szakértelemre. Nem kell tudnunk, hogy a fotográfus milyen eljárásokkal készítette el a képet. Bőven elég, ha egyszerűen átadjuk magunkat a látványnak és azoknak a gondolatainknak, amelyek a látottak hatására születnek meg bennünk. Már csak azért is, mert ezekből a gondolatokból tudunk táplálkozni később is. Ezért lenne jó, ha nem járnánk el állandón a kultúra mellett, hanem egyszerűen tudnánk neki örülni. Azt hiszem ráférne mindenkire.