Az ország társadalmi rendszerét szándékosan úgy alakították ki, hogy ne lehessen egyről a kettőre jutni – az INSCOP legfrissebb felmérése szerint a lakosság 73 százaléka egyetért ezzel az állítással.
Jól nézünk ki! – ez volt az első gondolatom, amikor a kutatás eredményeit olvastam. A helyzet ennél is kacifántosabb. A válaszadók 74 százaléka szerint Romániában nem a szakmai hozzáértés, hanem a kapcsolati háló számít. Azaz jóformán semmi nem változott az 1989-es rendszerváltás óta, csak eltelt harminchat év. Legalábbis abban az értelemben, hogy az állammal szembeni bizalom érdemben akkor sem létezett, és most is csekélynek mondható. A felmérés szerint a lakosságnak több mint fele, 54,5 százaléka gondolja azt, hogy az „egyesek” sikere a korrupt és igazságtalan rendszernek köszönhető. Ennél valamivel kevesebben, a válaszadók 46 szá­zaléka látja úgy, hogy az állam jelentős mértékben felelős a jelenlegi áldatlan gazdasági-társadalmi helyzetért. 

Ebből is látszik, hogy „töretlen” az állam iránti bizalom, s nyilván nem tesznek jót neki a most be­vezetett megszorító intézkedések sem. Ez már borítékolható, pedig csak augusztus után fogja a lakosság igazán megérezni, mennyire (mennyibe) fáj az államháztartási hiány csökkentése. Nemcsak a Csillagok háborúja-rajongóknak juthat eszébe ilyen körülmények között a filmsorozat első részének címe: Baljós árnyak. 
Ilyen mértékű össznépi bizalmatlanság közepette csodaszámba menő, hogy egyáltalán képes működni az állam. Az ország 49,5 százaléka ért egyet azzal a kijelentéssel, hogy „az a benyomásom, a társadalmi rendet úgy alakították ki, hogy egy helyben tartson téged”, azaz megakadályozza a törekvőket az előbbre jutásban. Ki mondhatná erre tiszta szívvel, hogy megalapozatlan a bizalom hiánya? A hétköznapok tapasztalata mondatja az emberekkel, hogy az állam szolgáltatásai nem megfelelők, nem megbízhatók, körülményesek. 
Bármennyire is jogos az össznépi szkepszis, attól tartok, hosszú távon nem visz előre. Ez a bizalmatlanság ugyanis kölcsönös. Az állam sem bízik meg saját polgáraiban, erről tanúskodnak a sokszor indokolatlan bürokratikus eljárásokat előíró törvények. Az állampolgár attól fél: az állam becsapja, és sokakban él a régi beidegződés, hogy az államot átverni nem bűn, egy-két indokolatlanul elszámolt számla például még vígan belefér. Ugyanakkor például az állami adminisztrációnak dolgozó tisztségviselők, hivatalnokok is pontosan tisztában vannak az országot átható társadalmi erkölcsi relativizmussal, ezért gyanakszanak mindenkire. Ez a kölcsönös gyanakvás pedig aztán körmönfont törvényeket eredményez, amelyek nagyon szigorúak ugyan, csakhogy rend­szerint mégis akad rajtuk egy kiskapu. 
Lehet persze, hogy erősen szubjektív benyomásom csupán, de az a határozott érzésem, hogy az egymás iránt érzett gyanakvásunk is alaposan ludas abban, hogy egy helyben toporgunk. Mert – szintén ta­pasztalataim szerint – az olyan társadalmakban, ahol az állampolgárok és az állam megbíznak egymásban, valahogy sokkal gördülékenyebb az ügyintézés, jobban teljesít a gazdaság. Hogyan szabadulhatnánk meg a bizalmatlanság hálójából? Azt nem tudom – de legfőbb ideje lenne legalább megpróbálni...