Az elfolyó idő látványa Salvador Dalí legközismertebb festményén mélyen beleégett a memóriámban. Időnként eszembe jut. Valahogy mindig aktuálisnak hat. 
Látszólag teljesen valószerűtlen Dalí világa, de néha mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy háborúval, földrengésekkel, válságokkal terhelt korunk is egyetlen gigantikus Dalí-festmény.
A világ vezetői olyan elképesztő marhaságokat tudnak mondani, hogy nem csodálkoznék azon, ha kiderülne az egész átkozott világválságról, hogy csak egy szürreális álom, amelynek ráadásul pocsék a forgatókönyve.
Tulajdonképpen már a világjárvány kitörése után könnyen az a benyomásunk támadhatott, hogy egy rossz álomban élünk, amely nem akar véget érni. És még mielőtt felébredhettünk volna belőle, kitört az orosz-ukrán háború.
Ezelőtt hat évvel még Kolozsváron éltem, a kies Monostoron egy meglehetősen drága lakótelepi albérletben. 2017 elején, ha bárki azt mondta volna, hogy az év végére otthagyom a Kincses Várost, Csíkszeredába fogok költözni, rá pár évre kitör a világjárvány és rögtön utána Oroszország lerohanja Ukrajnát, nem pusztán kiröhögtem volna. Alighanem kihívtam volna rá a fiúkat a legközelebbi sárga házból és addig nem tágítok mellőle, ameddig a szemem láttára rá nem adják a kényszerzubbonyt.
Mert lássuk be, egyszerre ennyi képteleneséget csak olyasvalaki állíthatott volna 2017-ben, aki teljesen megőrült. Néha még várom, hogy felébredek, felszállok az egyik monostori buszmegállóban a 25-ös trolira és elmegyek kávézni kedvenc kincses városi kávézómba. 
De rendre kiderül, hogy mégsem álmodtam az egészet. Mindez valóság. Csak egy kicsit olyan szürreális színekben játszik, mintha Dalí maga festette volna. Még a leghétköznapibb gesztusok is valószerűtlennek tűnnek.
Ez az érzésem akkor is, ha a hírügynökségek és portálok híreit böngészem. Idős asszony vesztette életét...; izraeliek haltak meg terrortámadásban Ciszjordániában; Dél-Olaszországban hajó csapódott a parti sziklának; durva politikai viták kezdődhetnek. Ez csak néhány a szembejövő címek közül. Azonkívül háborúról szóló hírek minden mennyiségben.
Egy ismerősöm meg arról beszélt az imént, hogy arról álmodik, egy napon Csíkszeredában kétméteres hó esik, és senki nem tud kimenni az utcára. Mit mondjak? Én ezen már egyáltalán nem csodálkozom. Annyi képtelenség vált már véres valósággá az elmúlt fél évtizedben, hogy lassan nincs az a teljesen abszurd képtelenség, amelyről ne tudnám elképzelni, hogy megtörténhet. 
Régen Kolozsváron volt egy szertartásszerű szokásunk egyik kedves barátommal. Minden pénteken kávéztunk és megbeszéltük a világ dolgait. Szóba kerültek olyan témák is, amelyekről nem voltak biztos információink, csak pletykák álltak rendelkezésünkre. Amikor nem tudtunk dűlőre jutni, rendre abban egyeztünk meg, hogy „mindenki abban az összeesküvés-elméletben hisz, amelyikben akar”.
Mondjuk ez elég veszélyes, mert könnyen belehülyülhet az ember. Igaz, Dalí világában már ezen sem érdemes csodálkozni.