Nincs sok kedvesebb dolog egy társas lény számára annál, hogy megtalálja társát, akivel boldog, jól érzi magát, és – urambocsá! – még nevetni is tud alkalomadtán. Ám erre egyre kevesebb az ábrázoló jel, hiszen ahogy az utcán járok, azt látom, hogy a kedves mosolyok is kezdenek kimenni divatból, nem csak az intim szféra és a meghitt beszélgetés. A remény viszont nem halt meg, hiszen egyszer visszatérhet megújult trendként mindhárom, akár a trapéz farmernadrág vagy a gramofon.
Megfogadtam, nem fogok közhelyes dolgokat írni a Valentin-napról, de ahogy mondani szokás, nem könnyű szellentéssel piros tojást festeni – a szerzőt szabad savazni a leírt kijelentéseiért. A meghökkentő csak annyi, hogy számtalan dolgot tudunk társítani azon alkalmakhoz, mikor kivételesen nagyon szeretjük egymást eszmei és gyakorlati szinten is, viszont az átfedés egyre hiányosabb, sőt a két terület közt egyre nagyobb a szakadék, ahová előszeretettel – mint két szék közé a kocsmában – besuppan az ember. Általában azzal az érzéssel, hogy átverték, üres a pénztárcája, és valami különleges ok miatt az alsónadrágja is hiányzik. Ilyen érzés fog el a nyári lakodalomsorozatok alkalmával és Valentin-napkor is. Amellett, hogy hatalmas blaszfémia lett az egész – az ünnep indulásakor még egyszerű idilli gesztusból állt –, még jól sem érzi magát az ünneplő ember. Nehezen azonosul a nyálas idézetektől tocsogó közösségi oldalakkal (de ilyenkor azt is illik), nehezen választja ki az éttermet, ahol ő megenne egy jó sajtos karajt, de végül úgyis egy könnyed salátát eszik, nehezen választja ki az inget, ami tavaly még pont feszült a vállán, idénre viszont – a mosás miatt – hasi tájékon összement. És mindez nem elég, éppen arra a napra esik ez a nyugati mizéria, mikor focizni, sörözni vagy beszélgetni menne az ember – mindenképp, a határidőnaplója szerint. Vagy csak arra vágyik, hogy a barom sofőr után, aki szabálytalanul előzte, a túlóra után, mikor belerúgott – épp a kislábujjával – az asztal sarkába, a gyerek után, akit ott felejtett az előbbiek miatt az oviban, megegyen egy zacskós levest és lefeküdjön aludni. Az ünneplő ember élete viszont korántsem ennyire egyszerű: példamutatóan kell boldogságot tanúsítson, laza, de összeszedett, mindemellett humoros és jókedvű kell legyen, hiszen ha a párja nem ezt tapasztalja: „Teher a Valentin-nap? Teher vagyok? Ha végig ilyen leszel, kár volt eljönni.” Ezt hallja az ünneplő ember ránézve az étterem étlapjára, amely tegnap óta háromszorosára drágult. Bon apetit! Persze ez lehetne a legrosszabb lehetőség a horribilis árú, gusztustalanul giccses csokrok és ikebanák mellett. Ideális esetben viszont egy romantikus zsíros pirítós kenyér – hagyma nélkül – és egy felkólázott Beciul Domnesc is megteszi, mert az ünnepnek nem az a lényege, hogy azon a napon jobban szeressük egymást. Ettől lett kapitalista bullshit, baromság az egész – ezért is vállalom a megkövezést. Vannak, akiknek év közben minden nap Valentin-nap: totyorásznak az utcán egymás mellett, egymást karon fogva járnak a boltba, soha nem engedik el a másikat télen egyedül – hálás vagyok az időseknek, hogy én még láthatom ezt. Hogy bölcsességük átadásáról nem is tudva, mindennap megtanítanak valamire, ami nem meta, digitális, nyugati, innovatív, egyszerűen csak emberi és kész. Mint elmenni vécére vagy szeretni valakit, hisz mindkettő csak akkor egészséges, ha mindennapos.