Amikor hallom Nápoly nevét, számos dolog jut még eszembe. Kezdjük a nápolyi dalkinccsel. Ki ne ismerné a Sorrentói emlék, az O sole mio, vagy a Funiculì, Funiculà negédes muzsikáját. Az utóbbi a város siklóvasútjának felavatását dicsőítette, s egy olasz újságíró Peppino Turco szövegét a híres dalszerző Luigi Denza zenésítette meg. Az opus elterjedt a világon, Rimszkij-Korszakov zenekari változatot készített belőle, Richard Strauss pedig felhasználta az Aus Italien című szimfonikus fantáziájában. Lelkesedéssel tette, de lett is belőle szerzőjogi vihar, amit a nagy német szerző pénztárcája bánt. A gazdag dalkincs a magyar szerzőket is megihlette. Sárdy János a Magdolna című filmben énekelte Polgár Tibor–Nádasdy Kálmán szerzeményét, a Nápolyi dalt. Talán ismertebb Fényes Szabolcs slágere a Küldök néked egy nápolyi dalt, amit Máté Péter is előszeretettel adott elő. Ezek a dalok talán túl geilek voltak egyesek ízlésének, így a kabarékban is gyakran karikírozták azokat. Az utóbbi szám elhangzott a Nápolyt látni és… című magyar filmszatírában is, amikor a főhős gúnyosan triumfál az ifjú titán nápolyi kiküldetésének meghiúsulásán. Természetesen a népszerű dallamok a szarkasztikus „társszerzőket” is megihlették, a Funiculì, Funiculà, vagy a Sorrentói emlék pajzán szövegét nem akarom idézni, de a Küldök néked… nótának is volt alpáribb változata.
A híres 6/8-os tánc, a tarantella Szicíliában lehetett őshonos, de Nápoly is magáénak érzi. A mozgás kiváltója a legenda szerint egy pók csípése. Rossini híres Nápolyi tarantellája a holdas éjszakát idézi, amikor e páratlan hangulat táncra sarkall. A fergeteges darabot számos zeneszerző feldolgozta, a teljesség igénye nélkül említhetem Lisztet, Chopint. A dallam a híres moziban, a Római vakációban is felbukkan, s szökésre sarkallja a protokoll nyűgje alól kikívánkozó bájos hercegkisasszonyt (Audrey Hepburn).
A közkedvelt pizzával folytatom. A minap olvastam egy új pompei feltárásról, ami az olasz lángos hivatalos történetét is átírhatja. Júniusban jelentette be a Pompei Archeológiai Park, hogy egy újonnan meglelt freskón egy pizzára megszólalásig hasonló tésztaételt fedeztek fel. Sajttal, fűszerekkel, gyümölccsel ízesítették (a paradicsom akkor még – Amerika felfedezése előtt – ismeretlen volt Itáliában). A nápolyiak folytatták az elődök hagyományát, a pizza napolitana világhíres lett: titka összetevőinek szigorú megválasztásában rejlik.
A háború után kis hazánkba kicsit késve érkezett a nápolyi gasztronómia, jóllehet a kommunista érában nem támogatták a nyugatról érkező csemegéket. 1963-ban megtört a jég, Budapesten, a Váci utca elején megnyitották a Napoletana étteremet. A lakosság nagyobb része minden bizonnyal nem talált összefüggést Nápoly és az étterem között, de az elnevezés jól hangzott. A korabeli híradások szerint eredeti olasz ételek, pizzák várták a betérőket, de azért a bennfentesek szerint ez kissé sántított. A konyhai alkalmazottak szakácskönyvekből tanulták az étkek elkészítését, de ki ismerhette akkor az eredetit? Minden esetre az akkori pesti elit felkapta a vendéglátóhelyet, maszekok, kétes egzisztenciák, arany ifjak verték el itt a pénzüket. A szórakozóhely hajnalig volt nyitva, így – aki még bírta szusszal – ott fejezte be korhely napját. A hetvenes évektől a magyar lányok fokozottan érdeklődtek a talján ifjak iránt, az elnevezés is megszületett: „digózás”. Az olaszok, akik igencsak bírták az éjszakázást, a magyar kedveseiket szívesen vitték a Napoletánába. Magam is jártam ritkán e helyen, egyszer egy chiantis borosüveget kunyeráltam a főpincértől egy asztali lámpához, amit nagy kegyesen meg is kaptam. De egy kicsit elkalandoztunk…