– Milyen tanulmányi utat járt be az alapképzéstől a doktori képzésig?

– Az alapképzést a Sapientia – EMTE Csíkszeredai Karán végeztem, génsebészet szakon. Amikor elkezdtem az egyetemet, még nem tudtam pontosan, mivel szeretnék foglalkozni. Sokáig úgy képzeltem, hogy valamilyen laboratóriumban dolgozom majd, időközben azonban rájöttem, hogy imádok tanítani, diákokkal dolgozni, és a kutatás is nagy örömet okoz. Már másodéves koromban volt lehetőségem kipróbálni magam egy kisebb kutatásban. Egyik szaktársammal jelentkeztünk a Tudományos Diákköri Konferenciára dr. Salamon Pál vezetésével. Akkor értettem meg, hogy bár a kutatás nem könnyű, a siker olyan elégtételt ad, amit számomra semmi más nem tud nyújtani. A mesterképzést Marosvásárhelyen végeztem, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem orvosi biotechnológia szakán, jelenleg pedig a Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Karán tanulok, a Kémia Doktori Iskola Alkalmazott kémia doktori programjában.

– Miért választotta annak idején a Sapientia – EMTE-t?

– Középiskolában a végzős évemben bizonytalan voltam, hogy milyen jövőt képzelek el. Éppen ezért több egyetem különböző szakjaira is jelentkeztem, amelyek valamilyen formában mind kapcsolódtak a biológia tudományterületéhez. Végül a középiskolai osztályfőnököm, Kolumbán Laura biztatására választottam a Sapientiát, mert ahogy ő fogalmazott, ez az egyetem illene a leginkább a személyiségemhez.

– Volt olyan oktató, aki meghatározó szerepet játszott az egyetemi évei során?    

– A legnagyobb hatással a jelenlegi témavezetőm, dr. Mara Gyöngyvér volt rám. Elsőéves koromban a Biomérnöki Tanszék szervezett egy Science Espresso nevű tudománynépszerűsítő programot, ahol a diákok és az érdeklődők hétről hétre különböző előadásokat hallgathattak meg, egy kávé mellett. Az egyik ilyen előadást dr. Mara Gyöngyvér tartotta a Bennünk élő mikrobák és az egészségünk címmel. Ez az alkalom indított el bennem egy gondolkodási folyamatot. Emlékszem, otthon feküdtem az ágyamon, és egyszer csak ráeszméltem: igen, én ezzel szeretnék foglalkozni, ezt szeretném kutatni, és ebből szeretnék doktorálni. Így találtam rá a kutatási területem egyik részére. Az, hogy miért éppen a cukorbetegség felé fordultam, már személyesebb okokra vezethető vissza. A családomban halmozottan fordul elő a 2-es típusú cukorbetegség, amely rengeteg komplikációval és problémával jár. Dédnagyapám egy vércukorszint-ingadozást követően esett kómába és hunyt el, jelenleg pedig öt közeli családtagom is diagnosztizált cukorbeteg.

– Miben segítette a Sapientián szerzett tudás és tapasztalat a későbbi akadémiai pályáján? 

– Az egyetem rengeteg szakmai fejlődési lehetőséget nyújtott számomra. Az itt töltött négy év alatt háromszor nyertem Erasmus+ ösztöndíjat. Először szakmai gyakorlaton voltam az Országos Vérellátó Szolgálat Transzplantációs Immungenetikai Laboratóriumában, majd a Dél-pesti Centrumkórház molekuláris és citogenetikai laborjaiban is gyakorlatot szereztem. Számos módszert sajátítottam el, illetve olyan laboratóriumi készségeket szereztem, amelyek a későbbiek­ben rendkívül fontosak voltak az előrehaladásomban.

– Volt olyan időszak, amikor elbizonytalanodott? 

– Harmadév elején úgy éreztem, semmi sem sikerül úgy, ahogyan szeretném, a motivációm is csökkent. Még a tanév kezdete előtt azonban, a témavezetőm javaslatára pályáztam a Collegium Talentum ösztöndíjprogramra. Ez egy tehetséggondozó és ösztöndíjprogram, amely a külhoni magyar értelmiségi utánpótlást, a fiatal kutatókat és a szülőföldön való boldogulást támogatja. Miután sikeresen felvételt nyertem, részt vettem az első találkozón, ahol csupa hozzám hasonló doktorandusszal találkoztam. Végül a program, a hozzá tartozó közösség és a témavezetőm támogatásával lendültem túl a nehezebb időszakomon.

– Ön szerint mi szükséges ahhoz, hogy valaki sikeres legyen az akadémiai pályán?

– A siker relatív fogalom, attól függ, ki mihez méri magát. Végzős doktoranduszként nem mérhetem magam egy nagy tudású professzorhoz, aki ötven éve a pályán van. Szerintem a legfontosabb az, hogy a tegnapi énünkhöz képest valamivel többek legyünk, vagy valamiben jobbak legyünk. A sikertelenség nem szabad elcsüggesszen. Az akadémiai pálya nem fekete vagy fehér. Néha egyszerre két lépcsőfokot kell lépnünk a fejlődés érdekében, máskor pedig úgy érezzük, egy helyben állunk. Aki ezzel tisztában van, és megvan benne a kitartása, az sikeres lehet az általa választott pályán.

– Milyen kutatási témával foglalkozik jelenleg, és hogyan látja ennek a területnek a jövőjét?

– Jelenleg pontosan azt kutatom, amit 19 évesen elképzeltem, közel tíz évvel ezelőtt: a bélbaktériumok és a táplálkozás szerepét a 2-es típusú cukorbetegség kialakulásában. Kutatásunk során székelyföldi cukorbeteg önkéntesek mintáit hasonlítjuk össze az egészséges kontrollmintákkal.

– Milyen tervei vannak a doktori képzés befejezése után?

– Jelenleg a Sapientia – EMTE Csíkszeredai Karán a Biomérnöki Tanszéken vagyok óraadó tanársegéd, amit imádok. Úgy érzem, hogy a hallgatók oktatása feltölt. A tanítás és a tudás átadása fantasztikus érzés, és úgy gondolom, hogy ez az én pályám. Ha lesz rá lehetőségem, szeretnék maradni és főállású oktatóként-kutatóként erősíteni az egyetemi közösséget.

– Mit tanácsolna a jelenlegi sapientiás hallgatóknak, akik hasonló pályát fontolgatnak?

– Azt, hogy gondolják végig, boldoggá tenné-e őket, ha négy-öt éven keresztül elmélyülnének egy kutatási témában. Kiemelten fontos, hogy motiváltak és érdekeltek legyünk abban a témában, amelyet választunk. Ha nem lelkesedünk érte, nem is tudjuk jól átadni másoknak. A doktori fokozat megszerzéséhez a legfontosabb erény a kitartás. Ha valaki elég kitartó, és makacsul ragaszkodik a céljához, akkor sikerülhet. Én is folyamatosan ehhez a mentalitáshoz próbálom igazítani a gondolkodásmódomat: a tudás pótolható, de a kitartó munka nem.