– Több diplomával és készülő doktorival miért kell egyszerre több iskolában tanítania?

– A bürokrácia és a tanügyi szabályozás korlátai miatt. Mivel a véglegesítő vizsgámat németből tettem le, elsősorban németesként kezel a rendszer – annak ellenére, hogy van olyan mesteri diplomám, ami mindkét nyelvet magában foglalja, sőt, idén beiratkoztam egy kifejezetten angol mesterképzésre is. A Márton Áronban németet tanítok középiskolásoknak, és angolt az általános iskolai osztályokban, Csicsóban. Idegennyelv-tanárként a német és az angol a főszakom, de tanítottam már románt, sőt, a csíkszeredai Székely Károly Szakközépiskolában még mechatronikát is – utóbbit úgy, hogy egy képzés végzése során már tanítottam a tárgyat. Az évek során megjártam a csíkszeredai Kájoni János Szakközépiskolát és a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumot is.

– Hol érzi magát a leginkább otthon a tanításban?

– A Márton Áron Főgimnáziumban és a Székely Károly Szakközépiskolában. Utóbbiról él a köztudatban egy tévhit, miszerint gyenge iskola, pedig kiváló a tanári gárda és nagyszerű a tananyag. A mai világban a szakképzésre és a kétkezi szakmákra sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni, mert valós tudást és értéket adnak a fiatalok kezébe.

– Tavalyi nyilvános közösségi médiás bejegyzésében írta le gondolatait arról, mekkora stresszt jelent a pedagógusoknak minden nyáron a vizsgázás, és hogy 7-es jegy felett kezdődik a „létezés” a rendszerben. Eltelt egy év: változott valami?

– Ugyanaz a helyzet, mint tavaly, sőt, évről évre nehezebb lesz, többek között az óraszámok megemelése miatt. A véglegesítő vizsga megszerzése és a pedagógiai modulok teljesítése önmagában még nem jelent határozatlan idejű kinevezést, ahhoz meghirdetett végleges, úgynevezett tituláris katedra kellene. Ennek hiányában minden nyáron újra kell vizsgáznom. Soha nem írtam 7-es alatti jegyet, mégis helyettesítő státuszban maradok, mert nincsenek végleges helyek, ráadásul a 9,90-es jeggyel sem ér semmit az ember, ha nincs szabad poszt a megyében.

– Ön szerint mi az oka rendszerszinten annak, hogy a fiatal pedagógusok karrierjében nincs jelen a stabilitás?

– A fő ok a kötelező óraszámok, vagyis a katedranormák emelése: korábban a teljes tanári norma heti 18 óra volt, a 25 évnél hosszabb munkaviszonnyal rendelkező, tapasztaltabb tanárok pedig kedvezményesen heti 16 órát taníthattak. De ezeket egységesen 20 órára emelték. Mivel a tanári kar jelentős része idősebb, a meglévő órákat először rájuk osztják ki, így drasztikusan csökkent a kiadható katedrák száma. Ráadásul a kilencedikeseknél eltörölték a kezdő idegen nyelv csoportbontását, így a heti négy órából mindössze egy maradt. Ha egy iskolában több nyelvtanár van, és az órák száma lecsökken, a rendszer a fokozati vizsgákat, a doktorátust és a szolgálati időt veszi figyelembe. Aki lejjebb szorul a rangsorban, az kénytelen más iskolákban keresgélni a hiányzó órákat. Ez még a véglegesített tanárok normáját is veszélyezteti, és a fiatalok kiszorulnak, vagy arra kényszerülnek, hogy több intézmény között ingázzanak.

– Hogyan hat a kényszerű versengés a tanári közösségekre?

– A posztválasztás előtt mindig próbálok egyeztetni az angol és német szakos kollégákkal, hogy beszéljük át a lehetőségeket, osztozzunk a rendelkezésre álló órákon. Ha mindenkinek jut legalább egy fél katedra, amit más tárgyakkal vagy más iskolákban kiegészíthet, akkor senki nem marad munka nélkül. De a normák emelése és az órák fogyatkozása miatt megjelent az önzés és a rosszindulat. Amikor a megélhetési verseny miatt megszűnik a kollegialitás, az megnehezíti a közös munkát a módszertani napokon és a tantárgyversenyeken is. A rendszer semmilyen hivatalos felületet nem biztosít a kompromisszumra vagy egyeztetésre – ez kizárólag a tanárok jóindulatán és érettségén múlik.

– A laikusok számára átláthatatlan a tanügyi bürok­rácia: hogyan működik a posztok elfoglalása, és miben különbözik az iskolai stabilitás a rendszerszintű kinevezéstől?

– A tanügyben kétféle meg­hirdetett állás létezik: a teljesen szabad („vacant”) és a fenntartott („rezervat” – például szülési szabadságon levő tanár) katedra. Ha valaki megírja a 7-es feletti jegyet, elfoglalhat egy ilyen posztot, a következő évben pedig kérheti a folytonosságot („continuitate”). Ez elvezethet egy négyéves iskolai stabilitási státuszhoz, de ez még mindig csak az adott intézményre szól. A mi igazi célunk a rendszerszintű kinevezés („titularizare”): ez azt jelentené, hogy az állam köteles a megyén – vagy az országon – belül teljes katedrát biztosítani számunkra, így nem fenyegetne a kényszerű pályaelhagyás és a nyári bizonytalanság.

– Mennyire lehet hosszú távon jövőt, karriert építeni, adott helyzetben családot alapítani ilyen kiszámíthatatlan jogviszonnyal?

– Idén érkeztem el arra a pontra, hogy feltettem magamnak a kérdést: megéri-e minden nyáron ezt a felőrlő bizonytalanságot átélni? A vizsgáztatás miatti stressz és feszültség a környezetemre, a szeretteimre is rátelepedik. Egyszer szeretnék családot alapítani, de férfiként hogyan vállaljak felelősséget, ha a munkaszerződésem augusztus 31-én lejár, és szeptember 1-jén még azt sem tudom biztosan, miből fogunk élni? Egyedülállóként a tanári fizetésből meg lehet élni, de gyermeket nevelni és családi jövőt építeni ebben a lebegtetett státuszban óriási kockázat.

– Személyes tapasztalatai szerint mi az a pont, ahol a legtöbb fiatal feladja, és elhagyja a pályát?

– A legtöbben a folyamatos, felőrlő vizsgáztatás és a bürokrácia miatt adják fel. Ez a rendszer nem a tudást, hanem a türelmet teszi próbára. Nem elég minden nyáron az írásbeli, idegen iskolában, ismeretlen osztályokban kell próbatanításokat tartanunk. Ráadásul a dolgozatok javítása szubjektív és átláthatatlan: a tételeket gyakran más megyékben olyanok értékelik, akik évtizedekkel ezelőtt vizsgáztak, és teljesen elszakadtak a mai módszertani és iskolai valóságtól. Ez az állandó fluktuáció óriási kárt okoz a diákoknak is, hiszen a folytonosság hiánya miatt idő kell, amíg a tanár és a gyermek kiismeri egymást. Igazságtalan a rendszer: miközben mi, fiatal helyettesítők folyamatosan vizsgázunk, ingázunk és bizonytalanságban lebegünk, a véglegesített pedagógusok egy része hátradől, mégis biztos a pozíció­ja. Aki megunja ezt a kiszámíthatatlanságot, az olyan rossz szájízzel távozik, hogy soha többé nem tér vissza a tanügybe.

– A bizonytalanság ellenére mi az a plusz, ami a pályán tartja? Milyen mintákat hoz egykori tanáraitól, és hogyan látja a pedagógusszerep kihívásait ma?

– Elsősorban a diákok szeretete és a visszajelzések adnak óriási löketet: a tanárság nem nyolctól kettőig tartó munka, az iskolán kívül is példát kell mutatni. Ebben a saját egykori tanáraim inspirálnak, tőlük hozom a németes precizitást, az angolos kommunikatív szemléletet és a következetességet. A jó tanár egyszerre megértő és határozott – de a fegyelem fenntartása egyre nehezebb. Hiányzik a szülő és a tanár közötti partnerség: sok szülő nem fogadja el, hogy a gyermek is hibázhat, a jogszabályi megkötések és a szülői tiltakozások miatt pedig a pedagógus gyakran eszköztelenné válik az alapvető kötelességek „kikényszerítésében” is. Ameddig nincs saját családom, a hivatástudat még átlendít a nehézségeken, de nem tudom, ez meddig tart ki.

– Ha a döntéshozókhoz szólhatna, mi lenne az a legfontosabb strukturális reform, ami megtartaná a fiatal tanárokat a pályán?

– Radikálisan átalakítanám a rendszert: eltörölném a véglegesített státuszt, és egységes, ötéves ciklust vezetnék be. Ne kelljen minden nyáron vizsgázni, de ötévente minden pedagógusnak – a pályakezdőktől a több évtizede tanítókig – kötelező legyen megmérettetnie magát. Ez két szempontból is igazságos lenne: egyrészt a tapasztaltabb kollégákat is folyamatos tudásfrissítésre ösztönözné, másrészt megadná a hiányzó stabilitást. Aki leteszi az ötéves vizsgát, az biztos lehetne abban, hogy az adott intézményben töltheti ezt az időszakot, és nem kell minden nyáron feszültségben élnie. Aki valóban elhivatott, annak ez nem jelentene akadályt, a tanügy viszont nagyságrendekkel kiszámíthatóbbá és minőségibbé válna.