Cégbirodalom, végvárral a Székelyföldön

Nem telik el úgy szeptember Gyergyószentmiklóson, hogy a helyiek meg ne emlékeznének a Gac-oldalban 1944-ben életét vesztő 159 magyar honvédről. Az emlékhely egy részének létrehozóját, Karsai Bélát, a Karsai Műanyagtechnikai Holding Zrt. elnökét – a cégbirodalom része egy Szentegyházán lévő üzem is – nemcsak üzleti sikerei, hanem közéleti szerepvállalása miatt is tisztelik. 38 évvel ezelőtt kezdte tevékenységét vállalkozóként a műanyagiparban, különleges volt abban is, hogy rendre csődközeli cégeket vásárolt és mentett meg. A leggazdagabb magyarok között ő az egyik legbőkezűbb. Díjak sorát alapította, mert azt vallja: a felemelkedés lehetőségét csak az új ötlet, a képesség, a tudás teremtheti meg.

Tihanyi Tamás
Cégbirodalom, végvárral a Székelyföldön
Fotó: Nagy Norbert

– A történet 1988-ban, egy családi házban kezdődött. Milyen érzésekkel gondol vissza azokra az időkre?

– Nem sejtettem, hogy ekkorára növekszik a cég, amikor az „átkosban” kiváltottam a kisiparos-igazolványomat. Hárman döntöttük el, hogy vállalkozásba fogunk, de amikor odáig jutottunk, hogy fel kellett mondani a munkahelyeken, azt már csak én tettem meg, így végül egyedül alakítottam céget. Miután megkaptam a kisiparos-igazolványt, elvittek katonának, tartalékos képzésre. Nem volt szerencsés mindjárt azzal kezdeni, hogy az ember nem keres egy fillért sem. Azért vittek el 49 napra, mert 50 naptól már térítést kellett volna fizetnie a néphadseregnek. Így aztán hazafias kötelességből, ingyen szolgáltam a hazát. 

– Mit kezdett magával a laktanyában? 

– Egy olyan műszert állítottunk össze, amelynek az volt a feladata, hogy folyamatosan figyelje a teherautók akkumulátorainak állapotát. Ennek a harckészültség szempontjából volt jelentősége: ha mindegyik műszer a zöld mezőben mutatta az értéket, tudtuk, minden rendben van. Így aztán ott is megtaláltam az alkotás lehetőségét. 


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!


– A tudását ehhez milyen végzettségek alapozták meg? 

– Akkor ezen menjünk végig. A gimnázium után épí­tész­technikusi oklevelet szereztem, de apám azt mondta, legyek kőművesmester, mert akkor érem őt utol. Amikor ez megtörtént, nagyon büszke volt rám, de én feltettem a kérdést: mikor csinálhatnám azt, amit én szeretnék? Ennek az lett a vége, hogy elmehettem a Bánki Donát Gépipari Műszaki Főiskolára szerszámtervezést tanulni. Később persze soha nem terveztem szerszámot, mert a cégünk nagysága lehetővé tette, hogy saját szerszámtervezőnk legyen – ő máig itt dolgozik nálunk. A tanulmányaim mellett a vállalkozáshoz szükséges legalapvetőbb készségeket és képességeket apámtól tanultam meg. Más kérdés, hogy mindannyian – ha úgy tetszik – tapasztalatlanok voltunk, és nem biztos, hogy időben észrevettük azokat az akadályokat, amelyeket kikerülhettünk volna. Többször adódott ilyen helyzet, és néha faltörő kosként kellett viselkedni. De szépen lassan mentünk előre, és növekedett a cég. 

– Rakott falat kőművesként?

– Nagyon sokat, hiszen 1988-ig az építőiparban dolgoztam, házak állnak, melyekben ott a kezem munkája. A kőművesszakmát 30 éves koromig gyakoroltam, cserépkályhákat is raktam, az sem volt idegen. Tulajdonképpen munkáscsaládból jövök, nem esett le a gyűrű a kezemről, ha meg kellett fognom a téglát. Emlékszem, egyszer kéményt raktam Szabadegyházán, amikor egyik munkatársam eltűnt az egyik ottani szépasszonnyal. Ültem fent a kúpcserépen, és vártam, hogy felküldje a habarcsot és a téglát. De ő kellemesebb elfoglaltságot talált magának.  Aznap megfogadtam: befejezem, hogy másoktól függjek. Mindig innovatív embernek tartottam magam, és elhatároztam, valami mást kell találnom. A műanyag-feldolgozás mellett döntöttem, mert az egy nagyon innovatív területnek számított akkor – hozzáteszem, az anyagtudományok területén most is az. Nagyon jó időpontban váltottam, amikor megalapítottam a céget. 

– Miként lett vállalat a családi házból?

– Úgy építettünk fel Kisfaludon (Székesfehérvár egy városrésze – szerk. megj.) egy 600 négyzetméteres üzemet, hogy megvettem hozzá a szomszéd telkeket. Nagy lépésnek számított, amikor rászántuk magunkat, hogy Seregélyesen (nagyközség Székesfehérvártól 16 km-re – szerk. megj.) is építkezzünk, ám az újabb üzem már az elkészülésének pillanatában kicsinek bizonyult. Akkor tanultam meg, hogy tartalékkal kell építkezni, ezért az ottani átadás idején már tárgyaltam egy székesfehérvári terület megvásárlásáról. Itt vagyunk most, itt folytatódott a munka. Hozzáteszem, azóta is tüske van bennem amiatt, hogy megnyertünk egy adókedvezményt, amit utólag visszavontak és 103 millió forint plusz kamatok bírságot kellett fizetnünk. Így aztán 1998-ban majdnem tönkrementünk. Szerencsénk volt, hogy 18 hónap alatt, részletekben kifizettük a büntetést, de nagyon rosszul­esett, az biztos. Hiszen a külföldiek mind megkapták azt a kedvezményt, senkitől sem vonták vissza, tőlünk, egyetlen magyar vállalkozástól azonban igen. 

– Mi történt?

– Létszámban 78 főről indultunk, és 250-ig kellett felmennünk öt év alatt. Ezt átlagban túlteljesítettük, ám akadt egy esztendő, amikor 14 fővel alatta maradtunk. Ez elég volt a bíróságnak, az APEH-jogásznak, az adóhivatalnak ahhoz, hogy megbüntessenek. Ez a hozzáállás tulajdonképpen a mai napig nem változott. Ha egy magyar vállalkozó elnyer egy pályázatot, arra kígyót-békát kiabálnak, ám ha egy osztrák vagy német cég teszi ugyanezt, az teljesen rendben van. Még nagyon sokat kell változnunk ahhoz, hogy elfogadjuk: Magyarországon elsősorban nekünk, magyar vállalkozóknak kell munkahelyeket teremteni, és lehetőleg nem szabad kivinni a profitot külföldre. 

– Miként fejlődtek tovább?

– Orosházán történt meg 1997-ben az első akvizíciónk. Az akkori elnök keresett meg azzal, hogy: Béla, vegyél meg minket, különben tönkremegyünk. Azóta elég sok olyan társasággal bővültünk, akik a csőd szélén táncoltak, aztán sikerült őket talpra állítani. Ma így vagyunk 11 kisebb és nagyobb tagvállalattal, 700 munkavállalóval jelen a piacon.   

– Tudom, hogy Önnek mindig fontos volt az innováció, például amikor a pezsgőtabletták csöveit olyan külalakkal kellett gyártani, amely vonzóvá tette a terméket a piacon.

– Akkor ehhez egy németországi gyártóval versenyeztünk, azaz annak a színvonalát kellett elérnünk. Minden gépünk svájci, német vagy olasz volt, és ők is ilyenekkel dolgoztak. Tanulnunk kellett, és ez viszonylag gyorsan sikerült.  

– Ha valami félrecsúszik, a cége tönkremegy. Akadtak álmatlan éjszakái? 

– Olyan szinten volt jelen a kockázat, hogy amikor az első gépet megvettük – legalább három családi ház árába került akkoriban –, hirtelen úgy eladósodtam, hogy nem volt más választásom, azonnal meg kellett vennünk egy másodikat is. Az egyik megrendelőnk ugyanis emlékeztetett a gépészek mondására: „egy kazán nem kazán, két kazán fél kazán, három kazán egy kazán”. A termelésbiztonság fontosságára intett az a tejipari vevő, akinek lényeges volt, hogy mi szállítsunk, azonban a jövőt nem merte egyetlen gépünkre bízni. Így aztán vettünk még egyet, majd még kettőt, és utána már éjjel-nappal dolgoztunk. Aztán jött megrendelőnek a Pharmavit, amely megalapozta a későbbi sikert, hiszen egy német vetélytársat győztünk le azzal, hogy valamivel jobb áron tudtunk szállítani. Túléltük az első nehézségeket, és attól fogva minden pénzünket, nyereségünket visszatettük a cégbe. Hozzáteszem, ezt ma, 38 év után is így csináljuk. 

– Miként született üzem Hargita megyében, Szentegyházán?  

– Egy korábbi tanárom azzal keresett meg, hogy van egy fiú, aki szeretne nálam dolgozni, mert meg kell keresnie a tanulmányai költségét. Átjött Szentegyházáról, és az volt az elképzelése, hogy éjjel-nappal dolgozzon. Így is tett. Az a fiú addig kérlelt, amíg egyszer elutaztam és meglátogattam. Elmentünk a polgármesterhez a lehetőségek felől érdeklődni, aki örömmel fogadott, mert akkoriban állt le a vasgyár. Annak a 600 négyzetméteres, kétszintes épületét, éttermét vettük meg 1998-ban, alakítottuk át fröccsöntő üzemmé, és elkezdtük kiszállítani a régi gépeinket. Mi is azt tettük, mint a németek – tőlük lehetett ilyet tanulni –, hogy amikor megvették az új berendezéseket Németországban, áthozták Magyarországra a régit. Ugyanezt a receptet követtük, aztán Szentegyházán az ottaniak csodát műveltek azokkal a régi gépekkel. Évekkel később építettünk egy új telephelyet, és az ottaniak eljutottak odáig, hogy ha egymillió dollárért kellett új gépet vásárolniuk, nem remegett meg a kezük, aláírták a szerződést és vettek egy új tubusgyártó gépsort. Ma már 5000 négyzetméteren dolgoznak Szentegyházán és van raktár, gépterem, irodaépület – igazán „kerek” lett az a kis cég. Kozmetikai csomagolóanyagok, elsősorban tubusok készülnek, leginkább a magyarországi piacra. Már nem hajlandók elfogadni régi, használt gépeket, és ez így van rendjén.  

– Hányan dolgoznak a szentegyházai Karsai Hargita Plast Kft. üzemében?

– Ötven körüli a létszám, ők egy szorgalmas csapat, és már ott is megtörtént az ügyvezetőváltás. Az idő eljár az ember feje felett, és több évtizedes vállalkozói múlt után rá kellett döbbennem, hogy nemcsak itt, a Holdingnál szükséges megszervezni a generációváltást. Nem csupán nekem kellett átadnom a lányomnak, a nővérem lányának és az ő férjének az irányítást. Be kell látni, hogy akikkel elkezdtem dolgozni annak idején, már ők sem fiatalok. Nemcsak Erdélyben, minden cégnél el kellett végezni az átalakítást, mindenhol sokkal fiatalabb a menedzsment, mint amennyi én vagyok. Ez fontos, mert az engem követő, közel azonos gondolkodású és életszakaszban lévő emberek jól tudnak egymással dolgozni, miközben azonos a kihívás és a probléma. Ezért mindenkinek a lelkére kötöttem, hogy nevelje ki az utódját.

– Igen, de most is egy tárgyalóban, a Holding központjában beszélgetünk. Miért nem tudja abbahagyni?

– Mert szeretem, amit csinálok. Talán 30-35 éves lehettem, amikor azt mondtam, lesz még öt-tíz nehéz évem, aztán minden könnyebbé válik. Eltelt az az öt-tíz nehéz év, és utána minden nem könnyebb lett, hanem még nehezebb. Amikor elértem a nyugdíjkor határát, vettem egy mély levegőt, és azt mondtam: gyerekek, csináljátok nélkülem! De aztán ugyanúgy bejártam, mert hiányzott a munka, az alkotás. Most már nem kényszerből vagyok itt, hanem kedvtelésből és nagy örömmel. Régen én nyitottam az irodát és este én zártam be, de ez ma már nincs így. Ma már az utódaim zárnak, és ez jó érzés, látszik, átvették a felelősséget. Azon igyekeznek, hogy mindig szülessenek értelmes célok, mert akkor jó egy vállalat, ha állandó a növekedés.

– Az a társadalmi felelősségvállalás, amely sok vagyonos emberből hiányzik, Önnél mindig jelen volt, elég csak az alapított díjak és alapítványok sorát követni. Mi adta ehhez az iránymutatást? 

– Hiszek abban, hogy soha ne legyen szitokszó a profit, hiszen egy vállalkozó haszonért dolgozik – de azt követően is van élet. Ott a különbség, hogy mit kezdünk a profittal? Abból fejleszteni, megújulni kell, például növelve a gépparkot – de egy részét a társadalmi felelősségvállalásra kell fordítani. Értékteremtés az új munkahely, de az is, hogy például 2000-ben megalapítottuk a Bolyai-díjat. Azt mondtam, mégsem járja, hogy élsportoló luxusautóval jár, miközben egy matematikus vagy kutató a 15 éves Wartburgját próbálja minden reggel beindítani. Igaz, hogy a sportoló tevékenységének is van társadalmi haszna, de azért a tudomány visz minket előre. Példát akartunk mutatni azzal, hogy díjat alapítottunk a tudomány művelői számára. Minden Bolyai-díj kitüntetettjének a neve ki van írva balatonszemesi képzőközpontunk falára. Megtelt az üveglap, minap kellett újat készíteni. Legutóbb Stipsicz András matematikus nyerte el a díjat, jövő tavasszal ismét átadunk egyet: százezer euró jár vele, amelyből már előre lehet lépni. 

– Oda tudott figyelni arra, hogy határontúliak is részesüljenek támogatásban?

– A Gábor Dénes-díj alapvető célja a névadó életpályájával szimbolizált innovatív magatartás mérnöki elismerése. Minden évben körülbelül hat-hét díjat osztunk ki, az elismertek között mindig van felvidéki vagy erdélyi magyar tudós, talán egyetlen esetben választottunk Amerikában élőt.

– A felelősségvállalás része a gyergyószentmiklósi honvédsírok rendbetétele is, amit a Honvédség és Társadalom Baráti Kör székesfehérvári szervezetének elnökeként végeztetett el. Mi érintette meg abban a véres történetben?

– Valóban mi vásároltuk a követ, amit kifaragtak, Spányi Antal püspök atya megáldotta, majd kiszállítottuk a helyszínre, és minden évben megtörténik a koszorúzás. A helyiek készítették el a haranglábat, így egy nagyon szép emlékhelyet sikerült kialakítani a két tömegsír mellett. Sokáig beszélni sem lehetett a történtekről, aztán lényegében mi, HTBK-szervezet (Honvédség és Társadalom Baráti Kör – szerk. megj.) fedeztük fel, és ma már méltó módon tiszteleghetünk az elhunyt katonahősök sírja felett. Amikor a fiatal honvédekre gondolok, a saját katonaidőm jut eszembe. Egy fiatalember lelkével el kell hitetni, hogy alkalmas egy adott feladatra. Engem a laktanyában kineveztek a csapatépítkezés vezetőjének, így minden reggel negyven társamnak kellett megmondanom, mi a feladata. Mi akkor legénységi mosdókat újítottunk fel, még egy meleg vizes kazánházat is építettünk. Volt tétje, mert mindent szigorú költségvetésből kellett megvalósítani. De befejeztük, mert akadt, aki megbízott bennem és kinézte belőlem, hogy én arra a feladatra alkalmas vagyok.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!