Egy női magazin horoszkóp-, szépészeti, őszi kabátdivatról szóló cikkei között olvasom egy lakberendező tanácsait a modern nappali szoba könyvespolcáról. Azt mondja, hogy a régi szokás szerint sokszor azonos témák szerint rakják az emberek a polcra a könyveiket, de ez azzal jár, hogy egymás mellé kerülhetnek a nagy és kis méretű könyvek, ez pedig rendetlenségnek hat, és nem vall jó ízlésre. A kellemes látványért azonos nagyság és színek szerint érdemes elhelyezni a könyveket: a polc bal felén legyenek a zöld gerincű kötetek, az üres jobb félre kerüljenek apró dísztárgyak, és sorban a többi polcot is ugyanígy alakítsuk, csak váltakozzon a szín és a térfél. Az illusztrációk között találok egy újító megoldást is: a falra akasztott polc négyszögekre osztott, az elválasztó lécek azonban ferdén keresztezik egymást, így a könyvek is ferdén sorakoznak, jobbra-balra dülöngélnek. Óriás méretű méhkaptárra hasonlít, gondolom első látásra, de hamar rájövök, hogy mégsem, hiszen a kaptárban a lép hatszögletű idomokból áll. A lényeg, hogy akinek mintegy véletlenül van húsz-harminc könyve az otthonában, és ahhoz akar polcot társítani, vajon használható ötletnek véli-e a fentieket. Valami újat a régi ellen.

Nekem most éppen ebédidőm van, és a spagettihez szeretnék megfelelő edényt társítani, de az imént olvasottak hatására – valami újat a régi ellen – a spagettiellenes olasz futurista gasztronómiai reform jut az eszembe. A futurizmus az 1910-es években született művészeti és társadalmi mozgalom volt, mely szerint a jövő érdekében el kell felejteni a múltat: művészetét, múzeumait, könyvtárait stb. Halasztom az ebédelést, és gyorsan rákeresek a spagettitémára az emlékezetem megerősítéséért: „1932-ben az olasz futurista mozgalom költője, regényírója, kritikusa és alapítója, Filippo Tommaso Marinetti, az Anti-Pasta Manifestó-ban az olasz konyha szent Gráljától, a tésztától akarta megfosztani istenfélő honfitársait. Persze hogy ez mennyire volt sikeres, azt ma is jól láthatjuk… A futuristák nem fukarkodtak a gasztronómiai témájú kiáltványokkal, már csak azért sem, mert az ételt a művészet alapanyagának tekintették. – No pasta! A tészta negativitást, lustaságot és a szenvedély hiányát okozza – írta Marinetti. – Harcolnunk kell a szószpocsolyák, a rendezetlen ételkupacok s mindenekelőtt az elpuhult, férfiatlan főtt tészták ellen.” És egy recept a szakácskönyvéből: „A mezei nyulat kakaóporral kevert habzóborban lassan főzzük, amíg a folyadék fel nem szívódik. Ezután merítsük egy percig bő citromlébe. Tálaljuk spenót és boróka alapú, bőséges zöld szósszal és díszítsük a vadász halálos lövésére emlékeztető, ezüstszínű cukorgolyócskákkal.”

Legfőbb cél természetesen nem az ízek összepászítása és az evés volt, hanem polgárpukkasztás, lázadás a hagyományos közízlés ellen! Pofon ütjük a közízlést a címe az orosz futurista csoport kiáltványának, a polgári értékek elleni hasonló háborgásnak, amelyet művésztársaival együtt Vlagyimir Majakovszkij vezetett. Majakovszkij orosz költő, festő, plakáttervező, karikaturista. 1930-ban, harminchat évesen közéleti és magánéleti kudarcai miatt egy moszkvai lakásban öngyilkos lett, szíven lőtte magát, így írják a hivatalos helyszíni vizsgálatok jegyzőkönyvei, ám egy legenda – nem öngyilkosság volt, hanem valójában megrendelt politikai kivégzés – klasszikussá vált politikai viccet kreált a történetből: „Melyek voltak Majakovszkij utolsó szavai az öngyilkossága előtt? Elvtársak, ne lőjetek!” Lehet egy vicc ilyen szomorú?

Versidézet Majakovszkijtól a Nadrágba bújt felhő című poémájából: „Dicsőítsetek engem!/ Nem érnek fel hozzám a hatalmasok./ Mindarra, amit létrehoztak/ felírom: Nihil. Soha/ Semmit ezentúl nem olvasok./ Könyvek?/ Nem mindegy, ki mit ír?... Mialatt cincogó rímekkel kifőznek/ valamiféle löttyöt csalogányból és szerelemből,/ az utca nyelvetlen görnyed/ kiáltani és beszélni nem bír./ Városok Bábel-tornyait/ dölyfösen felépítjük újra,/ de isten/ lerontja porig/ a városokat/ szavainkat összekutyulva.”

Az emlékezetem könyvespolca most lassan tényleg méhkaptár-alakot ölt. Hiszen itt van még az is, hogy Majakovszkij nevét kisgyermekkorom óta tudom: „Mi a jó és mi a rossz? Írta Majakovszkij.” Így tanultam a verset a Napsugárból. Na de abbahagyom a könyvtologatást, és megfőzöm a spagettit, csak úgy egyszerűen, jól ismert klasszikus ízekkel.