Rajtvonal
Demeter Arnold (1998, Csíkszentkirály) költő, kulturális szervezőként dolgozik. Első kötete: Búzaköd (2026). Tagja a Fiatal Írók Szövetségének 2023 óta, ugyanebben az évben a Székelyföld folyóirat jóvoltából Szabó Gyula-emlékdíjjal tüntették ki, majd 2024-ben elnyerte a Communitas-pályázat alkotói ösztöndíját. Erdélyi és magyarországi publikációk mellett többször is beválogatták írásait a Szép versek és az Erdélyi Szép Szó antológiákba. Ezek mellett bekerült a Végső utáni menedék című antológiába, amely 101 erdélyi költőt foglal magában Dsida Jenőtől egész napjainkig. A versírás mellett recenzióírással és fordítással is foglalkozik.
Demeter Arnold
a nyolcadik napom
Nem így akartuk.
Arról volt szó, hogy mi
csak megmondjuk, kitaláljuk,
hisz ebben maradtunk.
Gürcöljön más, ügyesebb,
derékabb, nem érünk rá
a sárban tapicskolni, kimérni,
elhordani vállunkon a világot.
A ferdeválasz, a turkatréfa,
az a mi mérőműszerünk.
Ha esnie kell, zuhogjon,
de ne most, naptejes a hátunk.
Abban maradtunk, hogy száz év,
ez a mérce, és nem magány,
betegség, adók, téligumi és
telefonszámla, hisz –
Ímé előtökbe adtam a földet;
menjetek be, és bírjátok azt a földet,
a mely felől megesküdt
az Úr a ti atyáitoknak,
Ábrahámnak, Izsáknak
és Jákóbnak, hogy nékik adja,
és ő utánok az ő magvoknak.
Feketén, fehéren, lásd
örökség ez, hatalmunk van
fölötte, de csak fölötte.
Ezt hallva az úr a nyolcadik napon,
kiábrándultan házat épített
és manzártot rá, majd
berakatta a kapubejárót térkővel,
tölgyfából kerítést emelt,
mellé tuját ültetett és gyepet
terített. Legvégül betolatott
az újonnan vásárolt autóval,
hogy menetirányba legyen,
és átadta a kulcsokat Ádámnak
és Évának, akik látták, hogy ez jó.
egy valóság hibás ábécéje
A hegyek, házak és egyéb
árva maradások menedékében, még képes
békében meglapulni a kiábrándultság.
Cifra szidások jönnek, s ha szökni kell,
csendesen ott terem minden atyámfia.
Diadallá vált számunkra a hallgatás.
Elfogadjuk, mert mást nem tehetünk, de
éjjelenként a párnát erősebben gyúrjuk.
Félni annyi, hogy nem beszélünk a bajról.
Görnyed az asztal, görnyed az ablak, közben
gyöngyszavak csüngenek a tokák fokán.
Halvány nótaszó kísér minden döntést, s ha
ínségemben lágy kenyeremre fáj a fog,
ígéretek egész garmadája magasodik a bérceken.
Járt utakat nem adunk fel, s ha mégis eltévedünk,
kikerülünk minden lehetséges visszatérőt.
Látomás kísért itt évek óta, s a látomásban
lyuk nő minden anya méhére, amelyből
már születéskor innen kifele néznek a
nevüket még kimondani nem tudók.
Nyers ez így, de a valóságon kívül
olyan foszlányok maradtak, amiben
őrültek és félholtak találnak értelmet.
Pontos a leírás, az otthonomra ismerek.
Ravaszan kérdezhetnék, hogy ki kérdezett,
s a válasz én vagyok, sokan legyintenek.
Szinte már látni, ahogy semmibe vesznek
továbbra is minden józan gondolatot.
Tyúkszaros az út és ahogy távolodunk,
utánunk minden egybefolyik, s egyszerre
üresen tátong ez a mindenségnek hitt
haza, akár felsorolás végén az xyz.
