Az alkotói szerzői jog intézményes rendezésének a magyar könyv­történetben olyan előfutárai vannak, mint Péteri Takáts József, aki 1788-ban kidolgozta a Magyar Minerva Könyvkiadó vállalkozási tervét, amelynek jelentős újdonsága – a Franciaországból áramló mo­dern eszmék hatására – az volt, hogy a könyvek megjelentetésekor a szerzőnek szerény, de biztosan kiszámítható jövedelmet biztosítson. A tervezet legfőbb támogatója gróf Festetics György volt, aki a bé­csi ma­gyar nemesi testőrség tagjaként megismerkedett a francia fel­­vi­lá­gosodás eszméivel, és hamarosan elhagyva a bécsi udvar ke­gyeit hajszoló, talpnyaló arisztokraták útját, a magyar anyanyelvű mű­veltséget támogatta. Takátsnak évi 1000 Ft-ot ígért azzal a feltétellel, hogy ő dönti el, mi az, ami a kiadónál megjelenhet, s mi nem, viszont egyetértett azzal, hogy minden szerző kötelező módon tiszteletdíjat kap­jon.

Takáts tervének megvalósulása modernizálta volna a magyar könyvkiadást, de megbukott, egyrészt, mert egy mecénás bizonytalan kegyére épített, másrészt nem volt olyan széles olvasóközönség, ami biztosította volna, hogy az eladás utáni jövedelem gyorsan megtérüljön, azaz visszakerüljön a kiadóhoz, hogy újabb könyvek kiadását tegye lehetővé.
A 19. század vége nemcsak a gazdasági életben, hanem az egye­temes irodalom történetében is a megélhetési verseny kora, az igazi irodalom mellett ott csillog-villog a népszerűségre törekvő harsány kalandtörténetek és igénytelenül közhelyes szerelmi regények tiszavirág-életű sikere, de a kiadók és könyvkereskedők mindenütt főleg ezekből éltek. Ahogy a magyar könyves emberek azért búsultak, hogy a könyvárusok inkább terjesztik a német könyveket, mint a magyar irodalmat, úgy Amerikában is hasonló a helyzet: ott meg azért panaszkodtak, hogy eredeti amerikai művek helyett az angol irodalom kalózkiadásait terjesztik. A kalózkiadás lopás, azt jelenti, hogy a kiadók a szerző tudta nélkül és így beleegyezése hiányában adják ki a könyveit, legtöbbször utánnyomással, nem fizetnek jogdíjat sem, az eladás utáni hasznot bezsebelik. Ezzel legtöbbször büntetlenül kijátsszák a már létező nemzetközi szerzői jogi törvényeket. Tartósított cinikus érv, hogy a szerző honorárium helyett örvendezzen a dicsőségnek. Ismerős ma is? Charles Dickens 1840-ben azért utazott Amerikába, hogy tiltakozzon műveinek kalózkiadásai ellen. Nem sok sikerrel járt ennek megoldásában, de a dicsőség járt neki, pazarul ünnepelték. Élményeit megírta az Amerikai feljegyzésekben. Hazájában még alig vált ismertté a könyve, amikor az egyik legnagyobb s tán legélelmesebb amerikai kiadó már meg is jelentette a kalózkiadását.
Az úgynevezett színvonalas irodalmat és tudományos írásokat terjesztő könyvkereskedők, vásári könyvárusok, képmutogatók, ván­dortipográfusok tevékenysége ekkor már egymástól világosan elkülönülő „szakmáknak” számítanak. Tulajdonképpen semmilyen közművelődési ágazatnak nincs jól működő hálózata. Az értelmiségi érzi ennek szükségességét, és próbál tenni ezért. Egyre-másra születnek elgondolások, legtöbbjük megvalósulatlan marad, hiszen gazdag támogatók nélkül meg sem lehet próbálni. Péteri Takáts József, aki gróf Festetics György anyagi támogatására számíthatott, azt óhajtotta, hogy kiadja a magyar írók munkáit, de mint sok más álmodozónak amióta világ a világ, a jó szándék és kezdeti támogatás mellé hiányoztak a szakmai, kereskedelmi ismeretek, így hamar bele is bukott e vállalkozásba. Pedig még Erdélyből is kapott erkölcsi támogatást Aranka György részéről. Tervei soha nem valósulhattak meg, hiszen hiányzott az olvasóközönség, ezért szűk volt a „jó” könyvek piaca. A naiv, jó szándékú kiadók hiába bíztak abban, hogy a jó könyvek „eladják magukat”, mert legtöbbször ezeknek még a híre sem jutott el a „piacra”, nemhogy maguk a könyvek. Mondhatni, általánosan jellemző Takáts kesergése levelében, amit Aranka Györgynek írt: „Szörnyű csapás volt ez az én jó szándékomnak annyival is inkább, hogy énáltalam estek meg az ígéretek néhány munkás férfiaknak írásai kinyomtatása iránt. Mely hirtelen, mely csúfos változások ezek. Oda se neki. Én ugyan még minden erőmet megvetem, hogy fordulást tegyek a rossz dolgon, nem kímélem a szép nyomós kérést, de ha ez nem használna is, mégsem hagyom oly hamar kihalni a Minervát. Rászánom időmet, fáradtságomat, csekély mindenemet, amíg csak győzöm.” Hiába! Sikertelenségének okai nagyrészt rajta kívül álltak: tervei hátteréből hiányzott a valóság felmérése, a vállalkozás átgondolása, beleértve a terjesztést és az olvasók igényeinek ismeretét is.
(Ahogy, némi modorossággal fűszerezve, mondani szokták, végül, de nem utolsósorban:) Minden hasonlóság a mai valósággal vagy bolondság, vagy a véletlen műve.