Az asszony kézmozdulatai átíveltek a szobán, át az egész lakáson.
– Hogyan is lehetne ezt a szobát vagy a lakást két különálló lakrészre osztani? Teljesen lehetetlen!
– Én pedig nem hátrálok – jelentette ki a fiú. – Megpróbáltak kitenni innen, hogy menjek és keressek magamnak más lakást, bérlakásba akartak áthelyezni, ahol másokkal kellett volna együtt laknom. De miért kellene nekem innen bárhová is elmennem, hiszen ide vagyok bejegyezve a lakosságnyilvántartónál, és az én nevem is fel van tüntetve a lakáskiutalási határozaton. Nézze, uram, engem itt a procuraturával, az ügyészséggel fenyegetnek, de amikor nekem ezzel a szöveggel jönnek, akkor azt válaszolom: hagyjátok abba, chiaburok, kulákok, burzsujok, akik vagytok. Habár már rég elvették az egész nemzetségüktől a földjeiket, és most már mindannyian nyomorult kis ördögök, még mindig úgy lépnek föl, mintha földesurak és jómódú polgárok lennének. És még valamit el kell mondanom: nem valami képzelt ütések miatt van ennyire leromolva ennek az asszonynak az állapota, hanem ez egy fajta betegség, hajlam, örökletes.

Hirtelen megjelent a háziúr, és intett dr. B-nek, hogy kövesse őt.
– Lépjen be, uram – hívta a vendéget a másik, tágasabb lakóhelyiségbe. – Ne legyenek fenntartásai, elbeszélgetünk. Kérem, foglaljon helyet. Kérem szépen!
Műanyag huzattal ellátott székek sorakoztak az asztal körül, a háziúr és a látogató helyet foglalt. 
Dr. B. körülnézett. A legfontosabb bútordarab a nagy hitvesi ágy volt, rajta két steppelt paplan.
Az asszony is csatlakozott hozzájuk csendben, arrább tolta az egyik takarót és leült. 
Tágas szekrény is tartozott a berendezéshez. Mellette a falon ezüstkeretes ikon függött, valamint egy berámázott okirat. Dr. B. erre az utóbbira utalva, udvariasan megkérdezte:
– Az okmány a háború idejéből származik?
– Nem, nem – magyarázta a ház ura –, ez egy oklevél Gheorghe Bibescu fejedelem idejéből, a múlt század közepéről. A kadétiskolában kaptunk ilyent. A háború idején fiatal tisztként szolgáltam.
Az asszony pedig, hogy megfelelő fényben tüntesse fel a férjét, hozzáfűzte:
– Megsebesült és kitüntették. Majd szívpanaszai miatt nemsokára távoznia kellett a hadseregből. Látja, ott van egy fénykép, amelyen katonai egyenruhában van.
És valóban, az éjjeliszekrényen, összecsukható keretben ott volt a fénykép. A vállpántokon azonban nem volt azonosítható a katonai rend­fokozat. 
– És ez itt, úgy sejtem, Ön – mondta Bogner az asszony felé fordulva, aki élénken bólogatott.
Az ágy fölötti képen művészi beállításban ábrázolt női szépség volt látható. Ízléses félprofil, lágy, de kifejező vonásokkal.
A házaspár cigarettázott, majdhogynem folyamatosan. Most is egyre csak vándorolt a csomag egyiküktől a másikig. Különbség csak abból adódott, hogy a férfi a cigarettát szipkába helyezte, amit alapos nyugalommal, saját kezűleg, papírcsíkokból sodort szűrővel látott el. 
– Hosszú ideig nem dohányoztam – mondta a férfi –, az orvosok szigorúan megtiltották. De most már néhány éve ismét nekifogtam.
– Bánatában – egészítette ki az asszony.
Masszív szemüvegkeret takarta el az olykor lefelé pillantó férfi szemét. 
– A fiú nem egészséges. – Közben a ház ura mintha a falon át mutatna a személyre, akire célzott. – Ezért nem szabad felizgatnunk magunkat, ha durváskodik és sértően beszél hozzánk. Habár többször is előfordult, hogy veréssel fenyegetett, sőt tettleg bántalmazott.
– Az utcán megtámadott egy férfit, elkapta a vállát és mellbe vágta.
A fiú átkiáltott a szomszédos szobából.
– Igen, beismerem, azzal a férfival szemben durva viselkedésre ragadtattam magam. – Majd hirtelen átjött a szobába és ingerülten folytatta: – A tárgyalóteremben is kijelenteném: ez a férfi itt nem tudja érvényesíteni akaratát, nem tud rendet teremteni ebben a házban.
Szánalommal nézek rá! Még sosem tudtam értelmesen elbeszélgetni vele, barátságról, bátorságról, vagy egy filmről, esetleg könyvről. Figyelje meg a tartását, viselkedését – csak hallgat, mindent eltűr, amit ez a fehérnép követel tőle. A fején táncol ez a nő.
– Takarodj innen – kiáltotta az apja, anélkül, hogy felállt volna helyéről, vagy más drákói intézkedésbe kezdett volna. – Ha nem tudsz rendesen viselkedni, nincs mit keresned ebben a szobában. És meglátod, ha továbbra is engedetlen vagy, a nyakadon lesz a milícia és az ügyészség. Huszonnégy órán belül kiraknak a lakásból, repülsz innen.
– Nem hiszem! – morogta dühösen a fiú és távozott.
– Csak ez a fiunk van – mondta az apa –, nincs más gyerekünk. Nehéz kijönnünk vele, nagyon nehéz. Eleget szenvedtünk, és most már elég! Legyen vége ennek a nyomorúságnak!
– Orvos vagyok – közölte dr. B. mindkettőjükhöz fordulva. – Bizonyára már vizsgálta meg orvos a fiút. Úgy vélem, erre most is sürgősen szükség lenne. Én a megyei kórháznál dolgozom, de ismerem az ideg- és elmegyógyászati klinikán tevékenykedő kollégákat is. Tudnék…
Az asszony gyorsan pergő szavakkal vágott közbe:
– Csak azért, hogy megtudjuk, mi a helyzet vele, beutaltattuk oda már egyszer, csak azért, hogy a megállapítsák a pontos diagnózist, hogy megtudjuk, miben szenved és hogyan lehetne kezelni. Hiszen Ön is látja, doktor úr, nincs minden rendben a fejével.
– Hát ez meg mit jelentsen? – jelent meg ismét a fiú. – Elmagyarázom én Önnek, hogy mire képesek ezek. Utánam jöttek a gyárba, ahol dolgoztam. Munkaruhában voltam, rajtam volt a salopetă, és erőszakkal a bolondok házába vitettek. Meg tudja ezt érteni? És hogy mit derítettek ott ki? Azt, hogy nem vagyok beteg. Egy hét múltán kiengedtek, mert semmi bajom sincs, ezt ott megállapították. De látja, milyen alattomosan jártak el: hogy szabaduljanak tőlem, a bolondok közé vittek. Ahelyett, hogy ezt asszonyt utalnák be oda…
Az apa úgy tett, mintha nem hallotta volna meg ezeket az utóbbi szavakat. Dr. B-hez fordult:
– Hogyan tudjuk elérni Önt? Hol tudnánk felkeresni? Kérem, adja meg nekünk szolgálati elérhetőségét a klinikán, esetleg a telefonszámát is.
Bogner egy receptlapra jegyezte le a kért adatokat és átadta a férfinek. Az pedig gondosan összehajtotta a lapot és pénztárcájába helyezte.
– Jóllehet ismerünk orvosokat és néhány személyt az egészségügyi szolgálattól is, hiszen a feleségem félállásban az egészségügyi hatóságnál dolgozik, de azért előfordulhat, hogy valamikor szükség lesz rá, hogy Önhöz forduljunk.
– Kérem szépen.
Az asszony felállt, ezt tette dr. B. is.
Formálisan hangoztak az asszony szavai:
– Köszönjük, hogy eljött. Elnézését kérjük, hogy fenntartottuk. Bizonyára siet.
– Remélem, most már nyugodt estéjük lesz – szólt a látogató.
Teljes csend követte szavait.
– Vagy talán… nem?
– Szeretnénk mi is ezt remélni – mondta a házigazda. Ő is fölállt a búcsúzáshoz. – Csupán nyugalomra vágyom.

Bogner közelebb ment a kissé távolabb álló fiúhoz.
– Tanácsolhatok Önnek valamit? Kerüljön minden veszekedést. Ön tágra nyitotta az ablakot és azt kiáltotta: ’az egész világnak meg kell tudnia, hogy mi zajlik itt és hogy kik ezek’. Jobb halkan és szűk körben oldani meg a problémákat. Minden harsány konfliktus csakis az Ön kárára lenne. Ezt tartsa szem előtt – nem a szülei, Ön húzza a rövidebbet.
A fenti eset óta mintegy két év telt el. Minden alkalommal, amikor dr. B. az egymást szorongató családtagok háza előtt járt, felnézett az ablakra, ahonnan annak idején a segélykiáltást hallotta. Olyan eset azonban, vagy ahhoz hasonló mint akkor, nem fordult már elő. A ház néma maradt, közömbösen ékelődött be az utcafront homlokzatába. 
Bogner soha nem látta többé a házigazdát és a fiút. Az asszonnyal találkozott még alkalomadtán, hiszen az az egészségügyi hivatalban dolgozott. Viszonylag könnyű, törékeny fizikai állapotának megfelelő munkakört töltött be – ahogyan arról dr. B. egy alkalommal a titkárságon értesült – futárszolgálatot teljesített a különböző alegységek között.
Kezdetben udvariasan köszönt a nőnek, aki viszonozta ugyan az üdvözlést, de rendkívül visszafogottan tette. Halk hangját és tekintetét belengte az utasítás, hogy a köszönést ne kövesse se kérdés, se kijelentés, kerüljék a személyes közeledés lehetőségét. Civilizált módon tudomást vettek egymásról, de ennél több már nem lett volna helyénvaló. 
Mi okozhatta a nő részéről a távolságtartást? Talán a szégyenérzet az annak idején otthonában zajlott viharos események miatt, esetleg sértett büszkesége? Vagy az a túlságosan mély betekintés, amelyet a nő számára vadidegen személy nyert családi életének töredezettségébe? Netán betegségre való hajlamuk alapos felismerése? A férfi ugyanis látta, hogy a családi viták mennyire nélkülözték a kölcsönös tiszteletet, átélte a családtagok egymás ellen vívott, fékevesztett küzdelmét. Az asszony feltételezhette azt is, hogy a vendég észlelte, ezek a nézeteltérések 
a család hétköznapjainak részét képezték, a veszekedés és civakodás a saját szenvedélyébe belebonyolódó mindhárom személyt kábítószerként bódította, ugyanakkor ingerelte is. 
Vagy azt látta be a nő, hogy dr. B. minden jóindulata, minden segítőkészsége ellenére alapjában véve semmit sem tehetett a csaknem feloldhatatlan viszály elhárításáért?
Aztán lassanként a már csak a köszönőviszonyon nyugvó kapcsolat is elvesztette alapjait. Ha a nő meglátta a férfit, céltalanul a távolba nézett, vagy lesütötte szemét, és aztán már csak akkor vettek tudomást egymásról, ha olykor összefutottak egy irodában vagy a folyosón. 
Ilyen körülmények között nem lett volna helyénvaló a férfi részéről magabiztos fellépéssel üdvözölni a nőt. Dr. B. egy alkalommal ugyanis tudomást szerzett az angol illem egyik sajátosságáról, miszerint csak abban az esetben megengedett egy hölgyet üdvözölni, ha ezt ő is óhajtja. Egy pillantás, enyhe főhajtás, esetleg egy mosoly jelent engedélyt a férfi számára a kapcsolatfelvétel minimális formájára, a köszönésre. Ahhoz pedig további bátorításra van szükség, hogy megengedhesse magának, hogy feltegye az érdeklődő kérdést:
– Hogy van?

Bács Béla János fordítása