Ezerhétszáztizennyolc böjtelő havának nyolcadik napján Mátyás Antal szürkületkor érkezett haza Udvarhelyről Lengyelfalvára. Anyját jajgatva, arccal a földön fekve találta a hátsó udvaron. „Mi történt, édesanyám? Ki tette ezt?”, kérdezte, miközben talpra állította Mátyás Rebekát, és bevezette a házba. Sáros ruháit levetette, ágyba fektette, és megrakta a tüzet. „Hátulról nyakon ütött valaki, úgy, hogy hasra estem, majd belém rúgott itt a bal karomnál. Itt fent. Nagyon fáj. Nem tört el, mert tudom mozgatni mindenik ujjamat. Nagyon fáj! A tyúkpajtát mentem berekeszteni. Nem láttam senkit, csak az ütést és a rúgást éreztem. Nagyon fáj!”, mondta Mátyás Rebeka, és sírni kezdett. „Csendesedjen, édesanyám! Rendbe jön minden. Ne féljen! Itt vagyok! Nem fogja bántani senki többet. Mutassa a fájós karját!” Rebeka vállig felhúzta ingujját, könyöke felett láthatóvá vált egy nagy kék folt. Antal óvatosan megtapogatta, megmozgatta anyja bal karját, majd így szólt: „Nincs eltörve! Ne búsuljon, mert priznicet rakok rá. Hamar el fog múlni. Még jó, hogy tél van. Havat hozok be, s azt rakok rá.” Anyjára mosolygott. Az asszony is elmosolyodott. Jobb kezét felemelte, és megsimogatta fia arcát. „Kicsi fiam! Kicsi fiam! Mi is lenne velem nélküled?” Miután ellátta anyját, Mátyás Antal kijáró lámpással körbejárta a gazdaságot. Bezárta a tyúkpajtát, a tehénnek szénát vetett, megleste a két disznót, majd a juhokra vetett egy pillantást, melyek fedél alá húzódva nyugodtan szuszogtak a pajta mellett elkerített karámban. Csendes volt minden és sötét. Nagy pelyhekben, sűrűn havazni kezdett.
Mátyás Antal másnap sötétben ébredt. Édesanyja már készítette fiának a reggelit. Karját már alig fájtatta. „Édesanyámnak jutott-e eszébe még valami az éjjel? Ki lehetett, aki leütötte? Mit akarhatott?” Az asszony sokáig nézett maga elé, majd a fejét rázta. „Nem, nem tudom. Nem emlékszem semmire, csak arra, hogy hideg volt a sáros-havas föld, amin hasaltam. Ha nem jöttél volna idejében, megvett volna az Isten hidege. Ott fagyok halálra, mert magamtól nem tudtam felállni. Se ellenségem, se haragosom, se rosszakaróm. Én ilyenekről nem tudok. Vagy mégis van? Akkor az a tudtomon kívül létezik.”

Antal nem szólt semmit, felvette rövid posztókabátját, fejére kucsmát tett, kilépett az ajtón. Megállt az udvar közepén, és körbenézett. Arasznyi friss hó borított mindent. „Minden nyom odalett. Ha kutyánk lenne, az tán jelzett volna.” Kiengedte a tyúkokat, enni adott nekik, megitatta a tehenet. Szénát vetett a juhoknak is. Leeresztett fejjel kijöttek a fedél alól, és enni kezdtek. Megszámolta. „Akárhogy számolom, eggyel kevesebb. Huszonkét darab volt, most pedig csak huszonegy van.” Megriasztotta, azok pedig szétfutottak. Azonnal észrevette, hogy a fehérpofájú berbécs nincs közöttük. „Két berbécs, három ürü, tizenhét anyajuh kéne legyen. A nagyja megvan, csak a két berbécsből hiányzik a fehérpofájú. Vajon hova lett?” Beugrott a karámba, szemügyre vette annak hátsó oldalát. Kezével leseperte az egyik rúdról a havat. Egy helyen piroslott a vértől; apró gyapjúcsimbókok ékelődtek be a kisebb szálkákba. Átbújt a rudak között, s a kert végébe sietett. A bokrok a kerítéssel sűrűn összenőttek. Annak ellenére, hogy mindent hó borított, derékmagasságban több ág el volt törve. Néhány ágon gyapjúszálakat talált. „Itt ment ki a tolvaj!”, állt meg egy pontnál Mátyás Antal. Megvizsgált minden nyomot, eltört ágakat. Túloldalon már csak a lapos, vakítóan fehér, érintetlen havas kaszáló terült el. „Itt nyomot veszítettem. Maradok a kárral. Még jó, hogy anyámnak nem lett nagyobb baja!”
Visszament az udvarba, ahol alaposan mindent újra megvizsgált. A csűr hátsó falára akasztott borona alatt megállt. „Szegény apám, ha ma élne, akkor biztosan nem törnek be. Emlékszem, milyen drágán vásárolta ezt a vasfogas boronát annak idején. Sokszor vitt magával boronálni. Rá kellett üljek, hogy nagyobb legyen rajta a teher. Két jó lóval még így is sebesen tudta húzatni. Nem törtek mindegyre a fogai, mint a fafogas boronáknak. Már elsőre jól porlasztott. Nem kellett kétszer vagy háromszor újrajárni. Büszke is volt rá szegény apám! Ha más gazdák kérték, szívesen odaadta. Ilyenkor azt mondta: Ha tudok segíteni, miért ne segítsek! Ezért anyám egy darabig morgolódott, de aztán megbékélt.”
Kezeit kabátja zsebeibe mélyesztve, csendesen tűnődve közelebb lépett a falhoz. Sorra, egyenként szemügyre vette a hegyes, rozsdás vasfogakat. „Végül ez ölte meg. Egyszer, amikor a Szejke-oldalban boronáltunk, levettük a szekérről, és hátára, szegekkel felfelé fektettük a földre. Apám kifogta a lovakat, és a borona elé vezette, majd mögéjük került, hogy megfordítsa, de ekkor a bal oldali ló valamitől megriadt, hátrafarolt, és apámat rálökte a vasfogakra. Szerencsétlen hiába próbált úgy esni, hogy a szegeket elkerülje, nem sikerült neki. Combjába, farába és derekába három vasfog fúródott. Csúnyát káromkodott, felnyögött, majd arra kért, segítsek felállni. Ijedtemben megfogtam mindkét kezét, és úgy felrántottam, hogy lábra állt. Fájdalmában ordított. Fejét hátrafordította, hogy megnézze a sebeket. Mindháromból erősen ömlött a vér. A szekérhez támogattam, ahol nekitámaszkodott a szekérlajtorjának. Ingemből kötésnek valót hasítottam. Bekötöztem, ahogy tudtam, majd a szekér aljába fektettem. Befogtam a lovakat, és hazaindultunk. Hírünk megelőzött. Anyám sírva várt a kapuban. Csak a szomszéd segítségével tudtuk bevinni apámat a házba. Sok vért veszített, ereje elhagyta. Anyám pálinkával lemosta sebeit, és újrakötözte, de a vérzés nem állt el. Délután apám három barátja és a falu kovácsa állított be. Leitatták, lefogták, és a kovács kiégette a sebeket. Még most is hallom a kicsi kézi fújtató nyikorgó hangját.  

Azzal élesztette a kovács konyhánkban a tüzet, míg a berakott vas izzásig hevült. Apám az első égetésnél felordított, majd elájult. Éjfélkor tért magához. Vizet kért, aztán pálinkát. Összevissza hadart valamit. Nem értettük. Néha felkiáltott, végül elaludt. Többet nem ébredt fel szegény.”
Mátyás Antal sokáig vizsgálta a borona fogait, hátha még látszik rajtuk a vér. Nem látszott; minden fog egyformán rozsdás volt.
Visszatért az udvarba havat seperni. Amikor az utcán, a ház előtti részt seperte, Nagy Erzsébet, a szembe-szomszéd átkiáltott: „Adjon isten, Antika! Hogy vagytok? Mit csináltok? Anyád hogy van?” „Isten áldja, Bözse néném! Isten áldja! Megvagyunk, elég jól vagyunk. Lehetnénk rosszabbul is, de hála istennek, jól vagyunk!”
„Mi történt, Antika? Csak nem beteg-e az édesanyád?” Mátyás Antal gondolkodott, hogy elmondja-e a tegnap történteket, vagy hallgasson a lopásról... Aztán rövid szünet után úgy döntött, elmondja. Hátha a szomszédasszony látott valamit vagy valakit erre ólálkodni. „Tegnap estefelé valaki, bent az udvaron, leütötte anyámat. Aztán ellopta az egyik berbécsünket.”
„Jaj, Istenem! Mária, segíts!” Nagy Erzsébet előbb a szájához kapott, majd háromszor keresztet vetett. „Most hogy van anyád?” „Jól. Tegnap még fájlalta a karját, de mára helyrejött. Bekötöttem. Most jól van.” „Szegény fejetek! Ki lehetett az a gazember, aki egy asszonyt le mer ütni? Méghozzá fényes nappal! Istenem! Istenem!” Sopánkodott Nagy Erzsébet. „Bözse néném, nem látott senki gyanús alakot errefelé tegnap délután?”
„Jaj, lelkem, nem láttam én senkit! Délután ki se jártam a házból. Estig szőttem, lámpagyújtáskor vacsorát csináltam. Ettünk, mosogattam, s akkor már sötét volt... Az uram se mondta, hogy valami különöset látott volna, amikor kijárt fejni. Ha látott volna, biztosan szól nekem. Jaj, Istenem, Istenem! Hogy mik történnek manapság! Szegény apád, ha tudná, forogna a sírjában. Mindig mondtam neked, Antika, meg kell házasodni. Asszonyt kell hozni a házhoz! Lesz majd gyermek, többen lesztek, egymásra jobban vigyáztok. Maholnap vénlegény vagy már te is, Antika, a huszonöt éveddel. Pedig milyen szép pár lettetek volna Balog Marival! Sokat jártatok együtt, aztán szétmentetek. Ő férjhez ment Simon Andráshoz, te pedig maradtál a hoppon!”
„Jaj, hallgasson már, Bözse néném! Hallgasson! Isten magával!”, válaszolt keserűen és kissé hangosabban Mátyás Antal. Belépett az udvarra, s becsukta maga mögött a kaput.
Mérgesen a tornác alá hajította seprűjét, s megállt, hogy kifújja magát. „Be nem áll a szája ennek a hóbortos vénasszonynak. Simon Andrással évek óta nem találkoztam. De nem is akarok. Kerüljük egymást, pedig gyermekkorunkban, s még azután sokáig, sülve-főve együtt voltunk. Balog Máriát tényleg szerettem. Azt hiszem, ő is szeretett, de ma már nem vagyok ebben biztos. Az volt az utolsó találkozás, amikor Timár Gazsiéknál tánc volt a csűrben. Sokáig táncoltunk. Nyakamba csimpaszkodott, s úgy forogtunk szédülésig. Később áthívott a szomszéd csűrbe, s magához engedett. Együtt háltunk. Másnap arra gondoltam, hogy feleségül veszem. Estefelé elmentem hozzájuk, mint sokszor máskor is, de a kapu zárva volt. Kopogtatásomra az anyja szólt le a tornácról. Azt mondta, hogy Mária nincs odahaza, és nekem soha nem is lesz. Ne keressem többet. Meg sem tudtam szólalni. Rosszulesett, nagyon rosszulesett. Ennél csak az fájt jobban, amikor két hét múlva megtudtam, hogy egykori jóbarátom, Simon András feleségül veszi Máriát, az én szeretőmet. Biztos azért, mert Simonék sokkal módosabbak, mint mi. Sokáig enni sem tudtam, még a víz sem esett jól. Anyám azt hitte, valami kórság támadott meg. Szerencsére aztán elég hamar helyreállt a kedvem. Anyám megnyugodott, én pedig minden dolognak nekifogtam, hogy felejtsek.”
Még egyszer körbejárta az udvart, majd bement a házba.
Bent anya és fia sokáig nem szólt egymáshoz. Mátyás Rebeka ebédet készített. Tenyérnyi oldalast főzött, közben zöldséget, paszulyt pucolt. Füstölt hús szagával telített pára töltötte be a konyhát. Homályosak lettek az ablakok. Antal az ujjával vonalakat, köröket rajzolt az üvegre, aztán tenyérrel mindet letörölte. Némán nézte a ködös udvart, a csűrt, a szomszéd házat, a kihalt utcát. „Mit mondott Bözse nénéd? Hallottam, beszélgettetek…” „Megint arról papolt, hogy házasodjak meg. Nem láttak senkit erre tegnap délután. Sem ő, sem az ura.”
Széket húzott az ablak elé, leült, rákönyökölt az ablakpárkányra, nézte a havas környéket.

Veres Péter